Az utóbbi időszakban nagyot kevés alkalommal jártam erre. Ennek a legfőbb oka, hogy megengedtem magamnak, hogy ha lehet, eszembe se jusson a betegség, a lezajlott kezelés, a kontrollok, a vizsgálatok, a magam mögött hagyott év ami nagyrészt a betegségemről szólt.
Szerettem volna legalább kis ideig úgy élni, hogy ne azon kelljen gondolkodnom, hány órára megyek be a kórházba, hogy még beleférjek a vizsgálati időbe és túl sokat se kelljen ott ücsörögnöm. Nagy ívben kerültem el a klinika körzetét is. Ha mégis arra vitt az utam, egy szomorú pillantást vetettem arra az ablakra, ahonnan anno sokszor ki-kinéztem, ezt kérdezve: "Kikerülök innen valaha? Lesz még normális életem? Olyan leszek majd, mint mindenki más, akinek eszébe sem jut, mi zajlik idebent..?" Olyan, lettem, viszont eszembe jut. Néha lelkiismeret furdalást is érzek, amiért mostanában nem mentem be az osztályra "lelkisegélyszolgálatot" nyújtani, de az utolsó látogatásom alkalmával eléggé elvette a kedvem az ápolónő. Az egésznek olyan hangulata volt, hogy én vagyok a nyomorult, azért mert bemegyek a betegekhez erőt adni. Minek járkálok én be oda? Nem magam miatt. Nem azért, hogy azzal hencegjek, hogy én mekkora klassz ember vagyok, amiért túllettem rajta. Azért megyek be, hogy reményt/erőt adjak. Ennyi. De ha akárkit is zavarok ezzel, akkor nem megyek.
Hogy vagyok?
Perpillanat kimerülten. A munka miatt. Másik 2 ember munkáját végzem, ami -ha emberekkel foglalkozik az ember- nem azt jelenti, hogy két papírral többet kell alárínom. Többszöröződik a stressz, a nyomás, sokkal kevesebb idő és sokkal több feszültség. Éreztem, hogy a határaimat feszegetem. Azt hiszem sikerült átlépni a határt, az életminőségem, energiám fokozatosan csökkent és "sikerült" újra visszatérni a folyton fáradt, kedvetlen, erőtlen, fizikai-lelki lemerülés állapotába. Nem hittem volna, hogy újra bekövetkezik, de így lett.
Már olyan gondolatok kerülgettek, hogy "lekéne betegedni kicsit, hogy kényszerpihenőre mehessek..." stb. Ekkor kaptam észbe, hogy mit kívánok. Gyorsan észhez tértem, amikor elkezdtek jönni a tünetek. Tudtam, hogy innen még van lejjebb, de nem hagyhatom, hogy bekövetkezzen. Ki kell tartanom még ebben a hónapban és intézkednem: amit meg tudok tenni saját stabilitásom érdekében, azt tegyem meg!
Szellemi vezetőt kerestem, akivel nemsokára találkozni is tudok majd, emellett tegnap este felhívtam Dórát, hogy szeretnék menni hozzá. Jövő héten valamelyik nap találkozunk. Nagy szükségem van rá, hogy újból észhez térjek. Nem látom már olyan tisztán és világosan magam, mint akkor, amikor rendszeresen jártam hozzá. Nagyon kevés pénzért járok el még munka után babysitterkedni, de nem bánom, ha azt a pénzt arra költhetem, hogy hozzá járok. Ha kell rendszeresen vagy csak ha muszáj, mindegy. Muszáj lépnem és ő egy olyan ember, aki megtalálta az utat a belső világomhoz, még a mai napig is hálás vagyok neki, szívesen megyek.
Úgyhogy -ismét kényszerből- rá kellett vennem magam, hogy változtassak. Sok múlik rajta. Az életem? - Nem szeretnék olyan mélységig csúszni, ahonnan már nincs visszaút, márpedig ez mindig ott lebeg a fejem fölött.
Azt hiszem, már kellett volna kontrollra mennem. Mentem? Nem. Miért? Leszartam. Miért? Sokkal kényelmesebb úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mintha soha nem kellett volna odajárnom. Dacos lettem és elkezdtem ellenkezni. Nem, nem megyek oda, meggyógyultam, semmi keresnivalóm ott! Baromság? AZ! Sikerült belátnom. Remélem még időben. Már csak kis idő és erő kell ahhoz, hogy leüljek átböngészni a papírjaimat, hogy mikor kell visszamennem és megcsináltatnom azt a pár vizsgálatot a pajzsmirigy-alulműködés ügyben. Mondjuk hozzáteszem, hogy jelenlegi állapotban el sem engednének a munkahelyemről, ugyanis nincs ember, aki helyettesíteni tudna, annyian vannak szabadságon. Bár ez nem kifogás, de elég szar helyzet. Ezért is húzom-halasztom... És megpróbálok tudomást sem venni. De nyugalom, felébredtem már, észnél vagyok! Csak adjon valaki időt ahhoz, hogy tényleg leülhessek és végiggondoljam a dolgaim... Szeretnék pihenni. A munkahelyem ebből a szempontból nagyon gyilkos. Húzós időszak van. :(
Nem nyafogok tovább. Mire újra jövök, bízom benne, hogy ismét erős leszek és energikus, minden szempontból. Összeszedem magam, elmegyek kontrollra, vizsgálatokra és odafigyelek. Ahhh, nem lesz könnyű, de valahonnan le kell csípnem az időmből. Lehetetlennek tűnik per pillanat, de igyekszem. Talán közelebb költözök a bölcsihez vagy ilyesmi. Fontossági sorrendet kell kialakítanom és még egy fontos: szeretnék egy listát azokról a dolgokról, amiket szeretnék megcsinálni ezen életem során. Amiket ki szeretnék próbálni, amik számomra fontosak, amiket nem szeretnék kihagyni. Nem tudhatjuk meddig tart (senki!) és jó lenne minél többet megvalósítani belőlük. Új életfelfogás? Kicsit. Olyan életet szeretnék, aminek napjai nem a túlélésről szól, hanem az ÉLÉSRŐL! Élni szeretnék és nem egy belekényszerített, megnyomorgatott világban, hanem a sajátomban, amiben jól érzem magam. Ezt szeretném. Ez fontos és tennem kell érte. Elkezdem. Mondjuk most.
Már jobban is érzem magam :)
Figyeljetek magatokra, a jelzésekre, a figyelmeztetésekre! Igazuk van!
Puszi és mosoly: Nati
