Jó estét,

a másik blogomba írtam a mai nap eseményeiről, itt található: www.veledvagyok.blogol.hu

Ide még le szeretném írni, hogy ma újra voltam könyvtárban, kivettem azt a könyvet, amit Dóra, a pszichológusom ajánlott. A történet regény formájában mesél démonjainkról. Első olvasásra talán azt hiszitek, ez valami vámpíros történethez hasonló könyv lehet, de igazából köze sincs hozzá. A démon fogalmat a pszichológiában is használják, persze saját magának mindenki máshogy fogalmazza meg., hogy mi is az. Általánosan azt mondják, hogy az alkoholnak, drogoknak van démona, de mélyebben beleásva magunkat a témába megtudhatjuk, hogy mindannyian küzdünk velük. Bizony, mindenkinek van olyan akár rossz szokása, tulajdonsága, függősége, félelme stb, ami vissza-vissza tér, sűrűbben vagy ritkábban, de nem hagyja az embert és –nálam legalább is-, akkor támadnak, amikor a legkevésbé sem gondolok rájuk. Ezekről a démonokról beszélgettünk, majd ajánlotta Dóra ezt a könyvet. Még ma este elkezdem olvasni és majd írok róla, ha végeztem vele és megbeszéltük a dolgokat a könyvvel kapcsolatban. Ti is okosodjatok, ha ezt lehet annak nevezni. :)

A másik könyv Balogh Bélától a Tudatalattid tízparancsolata, CD-vel. A CD-t hallottam már és talán a könyvbe is belenéztem már pár hónapja, de most rendesen, alaposan szeretném magamévá tenni a benne található fontos információkat.

A harmadik könyv az Egészséges élet Egészséges táplálkozás címet viseli. Igen, egy újabb, mit együnk, hogy egészségesek legyünk vagy maradjunk. 1-2 havonta kiveszek egy ilyen könyvet, de múltkor jól melléfogtam. Nem olvastam elég alaposan bele és egy jó vastag könyv csak arról szolt, hogy miért KELL vegetáriánus módon táplálkoznunk. Mivel én ezen már túl vagyok és még a mai napig is vega lennék, ha nem okozott volna egészségügyi problémát, ezért ezekre az írásokra nem igazán van szükségem. Tisztában vagyok vele, miért is olyan jó, viszont szükségem van a véremre és még így is elég kevés van belőle… Szóval maradok annál a módszernél, hogy amikor húst kell ennem, azt képzelem, hogy ez igazából növényből van és nem kellett egy állatot sem leölni ahhoz, hogy én elfogyasszam. Lehet hülyén hangzik, de valamit muszáj volt kitalálnom, hogy lemenjen a torkomon. S bár az életformámhoz sokkal inkább passzolva a vega táplálkozás (meg a bio is), talán majd egyszer, ha olyan szakemberrel tudok konzultálni, aki úgy összeállít nekem egy étrendet, ami azt eredményezi, hogy nem alakulnak ki hiánybetegségeim és erre tényleg van esély, akkor szívesen visszatérek! A könyvben egyébként végigveszik azokat a táplálékokat, amiket nap mint nap fogyasztunk, csak éppen abból a szempontból, hogy melyik miért jó, mi található benne és leleplezi azokat a tévhiteket is, mint pl. az almalé ugyan olyan hasznos, mintha megennénk a napi almaadagunkat. Béres Alexandra ajánlásával, tehát plusz egy név, aki miatt számomra hiteles lesz ez a könyv. Majd meglátom, hogy elolvasás után is ennyire pozitívan állok-e a történethez. Remélem, mert nagy szükségem lenne már egy értelmes, érdekmentes és szakértők által összeállított könyvre, amiben tényleg az van, amire a testemnek szüksége van. Ehhez is kaptam egy CD-t, kíváncsi vagyok, mit tartalmaz.

Szeretek könyvtárba járni, néha elképzelem, hogy az ott található mindent tudást birtoklok és minden kérdésre tudom a választ :) Az milyen lenne már… Kérdezzetek bármit :) Hogy idáig eljussak, igyekszem sokat olvasni és olvasni meg olvasni is. Csak viccelek. Sok időt töltök gép előtt, ahelyett, hogy leülnék a könyvek fölé. De a tudásszomjam továbbra is hajt és rákényszerít az olvasásra, szerencsére.

Nem tudom, mit szóltok ahhoz, hogy mostanában gyakrabban írogatok a blogjaimba. Tudjátok követni, vagy inkább maradjak a heti 1-2 bejegyzésnél?

Szép estét Nektek, majd kellemes csütörtököt! Puszi: Nati

mély.

Sziasztok,

állapotjelentés következik: kerülget a depresszió. Ezt így kell elképzelni: kedvvesztettség, passzivitás, folytonos szomorkodás, fizikai fájdalmak, legszívesebben egy sötét, magányos szobában ülés, öröm nemtalálás... Szóval most a békasegge-effektus.

Járok egy héten 2x Dórához, a pszichológusomhoz, tehát "felügyelet" alatt állok. A minap arról is beszéltünk, hogy talán a gyakorlás (erről nem most bővebben), talán az interferon az, ami most ezt eredményezi nálam. Én úgy gondolom, hogy alapból az az élethelyzet, amiben most vagyok.

A csaj NEM FIZET. Vagyis pontosítok, nem veszi fel a telefont, nem hív fel, nem keres, nem mondja, hogy megvan a pénz, amivel tartozik. SEMMI!!! Emiatt már lassan egy hete komoly gyomorfájással küszködök, ami egyre aggasztóbb, mert már azt sem tudom mit egyek, vagy mit ne egyek, de igazából mindegynek tűnik, mert (reményeim szerint) nem a kaja okozza, hanem ez a rohadtul szar helyzet. Emellett a kezemben található ízületek mindegyike fáj valamiért. Csuklófájdalommal kezdődött, aztán ment az ujjaimra. Néha fogni sem tudok. Szuper.
Dühös vagyok, amiért negatív dolgokról kell írnom, legszívesebben mindig azt írnám, hogy minden szuper, egyre jobban és jobban vagyok, semmi panasz. De nem tudok hazudni. Ezért azt írom, ami az igazság: a testi problémákon sokkal könnyebben túljutok, mint a lelkieken. Azokkal szinte semmit nem tudok kezdeni, csak próbálkozom, telefonálok és folyamatosan reménykedem, hogy egy nap vagy felveszi és megtudjuk beszélni a dolgokat vagy magától hív fel, kér elnézést és kéri, hogy szaladjak fel, a kulcsokat adjam vissza, ő pedig odaadja a pénzem. De ezek rohadtul nem így mennek, mert csak várok, reménykedek és naponta 5x fojtom vissza a bőgést, hú de király! Fáj a hátam, fáj a fejem, elegem van! :(

Nem látom, egyszerűen nem látom a megoldást. Mindenki számtalan ötlettel áll elő, ezekből köszi, de elég. Meg akarom oldani, meg tudom oldani, csak eddig nem jutottam még eredményre. Lehet bután hangzik, de ezt most tényleg nem érdemeltem meg :( Biztos ebből is sokat tanulok, a következtetéseket nagyjából levontam, de akkor sincs lezárva!! Hiányzik a Kissrác, hiányzik az érzés, hogy dolgozok, hiányzik a pénzem is, annyi rohadt kiadás van. :(
Befordultam, de sikerülni fog összeszedni és lépésekre elszánni magam, mert nincs más választás!! Félek, nagyon félek, de tennem kell valamit. Holnap új módszerrel próbálkozom.
Ha ez a helyzet odáig fajul, hogy semmiképp nem kapom meg a pénzt (amit nem akarok elfogadni!!), attól még nagyon fontos, hogy el tudjak búcsúzni a Kissráctól! Ez a nő azt hiszi, hogy ez csak a pénzről szól, miközben a lelki válságom amiatt alakult ki, hogy hiányzik a fia és ha nem lehetek vele többet, akkor azt legalább el tudjam mondani neki és el tudjak köszönni basszus!!!!!!!!! :(

Szar és bocsánat, hogy most ennyire indulatos a bejegyzésem. Vállalom, most el vagyok keseredve és magamba vagyok zuhanva. Persze, kijövök majd, de időt kérek. Addig is próbálom többnyire hasznosan eltölteni a napjaimat, de nehezen megy.

Ez van.

Szép napokat Nektek, majd jelentkezem.

Sziasztok,

ez a bejegyzés pár napja készült, amikor még alaposan benne éreztem magam abban a problémában, amiről írtam. Azóta változott a helyzet, szinte már eszembe sem jut, de úgy gondolom, olyan dologról írtam benne, ami esetleg Nektek is fontos lehet. Ha másból nem, hát abból a szempontból, hogy a boldogságkeresésről is van szó benne. Íme:

"Én, alapvetően boldog embernek érzem magam, mindattól függetlenül, ami az életben eddig ért. Anyukám, -talán pár éve, talán még annyi se- mondta egy nap, hogy én burokban éltem. Vigyáztak rám, óvtak mindentől, csak ne essen bajom. Bennem ez nem tudatosult. Inkább azt éreztem, hogy az Élet valamiért olyan feladatokat ad, amik mellett nem tudok elmenni gondolkodás és értelemkeresés nélkül. Úgy tapasztalom, ez a mai napig is így van. Valamiért olyan terheket ró rám, amik igencsak feszegetik a határaimat.

Biztos vagyok benne, hogy ez másokkal is így van, hiszen mindenkinek a saját keresztje tűnik a legnehezebbnek, de ha át kéne venni másét, abba beleroppannánk. Ezért cipeljük szorgalmasan, kitartóan a sajátunkat és sóhajtozunk, hogy csak egy kicsit, egy fél órára vagy órára legyen könnyebb, hogy végre újra összeszedhessük magunkat és újult erővel mehessünk tovább…

Az élet apróbb pofonaitól még meg sem nyugszik az arcom, már is jönnek az újabbak, a következők. Azt látom, hallom, tapasztalom mindenkitől, hogy bizony mennek nyaralni. Nagy részük a Barátjával, Élettársával, szóval a Párjával. (Tudom, sokan nem szeretik ezt a szót, de most ez a legmegfelelőbb.) Ilyenkor saját magamban érzem a hibát, hogy minden bizonnyal én egy olyan lány vagyok, akinek ez nem jár. És ekkor nem a saját Páromat hibáztatom a dolgokért, amiért nem milliárdos és nem képes akár szomszéd városig elvinni, hanem magammal vagyok összetűzésben, hogy miért nem tudok én egy olyan lány lenni, akit evidens, hogy visznek, vagy legalább az ötlet felmerül és közösen megszervezzük, stb. Vajon miért nem...?

Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, és ahogy az idő telik, én is változom és bizonyos dolgoknak köszönhetően talán most nagy lett a változás, vagy meredek, vagy nem is tudom. Én úgy érzem, ez nem negatív változás, inkább szükségszerű. Kicsit mintha kezdene nyiladozni a tudatom és egyre jobban felismernék dolgokat. Ennek köszönhető az is, amit az előző bejegyzésben írtam, hogy olyan, mintha azt várnám emberektől, hogy változzanak. Erre Dóra, a pszichológusom azt mondta, hogy a saját változásomat látom másokban, tehát ha én változom, akkor tulajdonképpen igénylem azt, hogy mások is változzanak körülöttem. Persze ő sokkal jobban elmondta ezt. A lényeg, hogy talán az elvárásaimmal vannak a bajok. Persze rögtön tudok vitatkozni magammal, mert úgy érzem, igazából komolyabb elvárásaim másokkal szemben nincsenek. De csak azért nincsenek, vagy nem fogalmazom meg őket, hogy az a másiknak ne legyen bántó, vagy ne érezze azt, hogy nekem meg kell felelni. Nem kell.

Pedig nem hiszem azt, hogy pl. Ricsi megbántódott attól, hogy leírtam neki, szerintem mik hiányoznak a kapcsolatunkból. Vagy, hogy Zsuzsó kiakadna azon, ha azt mondanám, hogy nekem erre és erre a dologból többre/kevesebbre lenne szükségem a barátságunkban. Ilyesmikre gondolok. Ezek olyan dolgok, amiket jobb tudni, jobb felállítani a határokat, hogy mindannyian tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Ezek nem szigorú szabályok, nincsenek kőbe vésve, bármikor lehetne rajtuk változtatni és valószínűleg ez szükségszerűvé is válhat. Most legszívesebben feltennék egy körkérdést, hogy Nektek mik lennének az elvárásaitok velem vagy a bloggal szemben, de félő, hogy erre nem sok ember merne válaszolni. Pedig igazán érdekel! Ha van ilyen és meg mered fogalmazni, írd le! Köszönöm!

Per pillanat egy komoly ellentéttel állok szemben: Üresnek érzem az életem, miközben 100 olyan dolgot fel tudok sorolni, ami széppé, tartalmassá, izgalmassá teszi nekem. Valami mégis hiányzik! Valami őrülten hiányzik és egyre égetőbb ez a hiány. Nem ismerem a választ, hogy pontosan mi az, amire most iszonyúan szükségem lenne, de egyet tudok: Nem szeretnék és Isten segítségével nem is fogok pótcselekvésekbe fogni, pótembereket keresni, póteseményeket gerjeszteni ahhoz, hogy kitöltsem ezt az űrt! Nem szeretnék meggondolatlan dolgokat tenni azért, hogy nekem könnyebb legyen és egy időre eltereljem saját figyelmem a problémáról. Ugyanis érzem, hogy ebbe könnyen bele tudnék csúszni. Valahol már el is kezdődött, de sikerült elkapnom és ésszerű keretek között tartanom. Elkezdtem magam a vásárlással boldogítani. Nyilván nem a márkákra robbantam rá és csak kis összegre kell gondolni, de az utóbbi napjaim a körül forogtak, forognak, hogy azon jár az eszem, milyen ruha, kiegészítő tehetne engem boldoggá. (Tisztában vagyok vele, hogy nem maga a tárgy tenne boldoggá, hanem az odáig vezető út és aztán az, hogy az jól állna rajtam, jól érezném magam benne és ezt mások is látnák rajtam.) Addig nem tudok megmaradni a fenekemen, ameddig el nem indulok, és meg nem találom az adott darabot. Lehet, hogy nevetséges, de csak minimális összegeket vagyok hajlandó kiadni 1-2 darabért, pl. tegnap 50%-os leárazáson, 500 Ft-ért vettem egy ujjatlan felsőt, ami tetszik, szerintem jól áll. Viszont eredetileg nem azt vettem volna meg, hanem egy fehér, szerintem frankó mintásat, de az 700 lett volna. Nem, tovább kerestem és megtaláltam ezt, a zöldet. És tudom, hogy ezt szívesebben fogom felvenni. Ebből a példából is látszik, hogy nem nagy pénzekről van szó, viszont ez már napok óta tart. Ez idő alatt beszereztem pár dolgot, amik szintén nem nagy összegek, de a józan eszem elkezdett figyelmeztetni, hogy itt valami más áll a vásárlás hátterében. Bár szerintem egy nőnek, szüksége van arra, hogy bizonyos időközönként beszerezzen magának néhány ruhadarabot, kiegészítőt, mert fontos, hogy ezektől a tárgyaktól, kicsit jobban érezze magát, mert csinos vagy jó az anyaga, vagy olcsó volt vagy, mert csak úgy, nagyon tetszik neki. De az, hogy folyamatosan ez birizgálja az agyát, nem ésszerű. Nyilván az én agyam is addig kereste, amíg meg nem találta, hogy mi az, ami engem most boldoggá tehetne. A kényszer nagy úr, ezért most a vásárlást választotta. A birtoklás vágyát központosította az agyamban, a vadászatot és a kincs megpillantásának és megszerzésének örömét. Az óhaj, a vágy, ami megelőzi azt, hogy egyáltalán elinduljak, nagyon erős. Viszont vicces, hogy ha van valami, ami nagyon tetszik és szerintem drága, akkor fájdalom nélkül képes vagyok ott hagyni. Aztán napokat tépelődök, járatom az agyam, azon, hogy arra a bizonyos dologra nekem igenis nagy szükségem lenne, egészen odáig, hogy felkerekedek, megkeresem, és újra mérlegelek. És képes vagyok másodszorra is ott hagyni, ha még mindig drága.

Szeretem azokat a dolgokat, amiket megveszek. Szerencsére nem vagyok az a típus, hogy megvásárolok csomó mindent, aztán negyedét sem veszem fel, mert otthon már nem tetszik. Nagyon sokat gondolkodok egy-egy ruha, vagy más dolog megvásárlásán, ezért szerencsére eddig még mindig olyan döntést hoztam, amit nem bántam meg. De ez most csak a vásárlásra vonatkozik persze. Mondhatjátok, hogy de jó nekem, hogy ilyen problémáim vannak az életben, hogy azon kell filozofálnom, hogy rózsaszín vagy lazacszín, esetleg hogy tényleg szükségem van-e 1-1 darabra, de amint írtam ennél mélyebb a gyökere ennek a gyomnak. Abban egyetértek, hogy ez egyfajta kényszer a boldogságkeresésre és mivel most kicsit összeomlottak a dolgok körülöttem, hát erre fokozottan megnőtt az igényem. Úgy érzem, nem fogok egy vásárlásfanatikus fenevaddá válni, aki megőrül attól, hogy még nincs a legújabb divat szerint egy vadiúj rongya sem, legalább minimum 10.000-ért. Inkább most az van, hogy a kis dolgokban keresem a nagy boldogságot. Engem tényleg boldoggá tesz egy felső vagy egy fülbevaló. Szánalmas? Lehet. De nem szégyellem, ezért is merek írni.

A boldogságra mindannyiunknak szüksége van, még akkor is, ha az odavezető út, néha kicsit szélsőséges."

???

Olvassa ezt a blogot valaki, vagy csak magamnak írom???

A változás(ra várás)ról

Elkísértem reggel Apumat a kórházba, hogy kiderüljön, mi lett a szövettan eredménye és mik a további teendők. A doktornő telefonban annyit már mondott neki, hogy nem kecsegteti az eredménnyel, de nyilván ezt élőben kell megbeszélni. Odamentünk, kivártuk a sorunkat, majd a doktornő intézett egy szobát, ahol le tudtunk ülni hárman.

Nos, a helyzet az érdekes, mert kisebb a baj annál, mint amire mindenki számított. Apu szerencséjére elég kicsi volt az az anyajegy (itt nem azt értem, hogy ránézésre, kis területen éldegélt), hanem hogy befelé a bőrébe milyen mélységig volt megállapítható. Viszonyítás képpen: az enyém 2,432 volt kb, Apué 0,542, tehát jóval kisebb. És ez az adat minél kisebb, annál jobb, annál nagyobb az esély arra, hogy az ember kimásszon belőle „épp bőrrel”. Az enyémre mindenhol azt írták, hogy magas rizikófaktorú és előrehaladott. Az övé ehhez képest kismiska. Ennek örülök, mert neki nem kell végigjárnia azt a kálváriát, amin én keresztül mentem és megyek is még, jövő márciusig biztosan és még tovább, hiszen életem végéig ellenőrzésekre kell járnom. Persze tudom, megbarátkoztam már a gondolattal, hogy ő és én, a melanoma és én többé már nem tudunk annyira eltávolodni egymástól, mint akkor, amikor még azt sem tudtam, hogy ilyen a világon van. Megszoktam már, hogy szinte heti rendszerességgel látogatom az onkológiát, többet vagyok ott, mint otthon, ezért ha viccesen is, de szoktam magamnak mondogatni, hogy inkább már ez a második otthonom. Gyönyörű háromszög az albi, az onko és az otthonom között.

Szóval, Apunak úgy működött volna az eljárás, hogy kimetszik neki újra az első kimetszést, tudjátok egy nagyobb és mélyebb vágással, aztán megkeresték volna ugyanúgy, mint nekem az őrszem nyirokcsomót és azt is kivették volna. Mindez pontosan egy olyan műtét keretén belül zajlott volna, mint amit rajtam végeztek el. Csak hogy ne legyen unalmas a sztori, Apám persze nem ment bele a műtétbe, azt viszont megengedte, hogy újra kivágják neki, biztos ami biztos. Marha nagy mákja van, mert a doktornő elmondta, hogy nem feltétlenül muszáj kivenni az őrszemet, ha felvállalja azt az 1-2 % kockázatot, hogy emiatt lesz később probléma, akkor lehet csak annyit tenni, hogy újrakimetszés és ennyi. Ebbe belement Apum, mert tudja, hogy ettől még dolgozhat, csinálhatja a dolgait és nem kell befeküdnie, nem fogják altatni, nem kell lábadoznia és nem kell leszázalékoltatnia magát. Ezért most pénteken meg is csinálják neki, aztán jövő hétfő-kedden ultrahangok, röntgenek, a szükséges vizsgálatok. Tulajdonképpen, jövő hét keddre mindenen túl lesz és elfelejtheti ezt az egészet. Folytathatja ugyanúgy a jólbejáratott életét és igazából komolyabban még meg sem rendítette. Iszonyatos mákja van, hihetetlen… Engem inkább ez sokkolt. Jöttek megint a kérdések, hogy hogyan lehet az, hogy én meg annyit szívtam ezzel az egésszel, többször műtöttek, heteket töltöttem a kórházban és a mai napig kezelés alatt állok és ez még nem rövid ideig így is lesz tovább… Rohadt nagy kérdőjelek, amik most a fejem felett himbálóznak, hogy miért…miért… Nem az, hogy ő miért nem lett beteg, mert persze nekem attól nem lenne jobb, ráadásul lelkileg is iszonyúan megrendítene, hanem az, hogy MIN MÚLIK, hogy valaki már nyakig benne van a kakában, míg másnak elég csak letörölni egy darabot az arcáról. Örülök, hogy Apumnak ebből előreláthatólag ennyi volt, mert egyébként sem csinálná tovább, csak magamat érzem megint nyominak, hogy engem miért kapott el ennyire…?

Vannak persze válaszaim, ez nem először merül fel bennem, csak ilyenkor megint fejbe kólint az, hogy mennyire eltérő két eset. Én 22 vagyok, ő 53, ács, rengetek nap érte, én mindig odafigyeltem, tényleg, az életmódomra is, hát ő nemigazán, úgyhogy egyszerűen… Most kicsit ki vagyok akadva. Azt szerettem volna, hogy csak egy kicsit gondolkodjon el, milyen az, ha az embert olyan ténnyel szembesítik, amiből első ránézésre nincs visszaút. Csak azt szeretném, hogy változzon, éppen csak annyira, hogy mindannyiunknak egy kicsit könnyebb legyen vele. Nagyon kemény, nehéz ember. Csak bízni tudok benne és ezért imázni is fogom, hogy néhány pillanatra érezze át ennek a súlyát, hogy mondhattak volna neki sokkal rosszabbat és akkor foghatta volna a fejét, hogy most mi lesz! Ennek ellenére úgy tűnik, precízen megúszta, lesz rajta egy vonal, amit még látni sem lát, hogy emlékeztesse arra, kicsit jobban oda kéne figyelni, magára is és a környezetében élőkre is. Ez fontos lenne.

Ez a változás téma most fokozottan jelen van az életemben, úgy tűnik, mintha folyamatosan azt várnám el az emberektől, hogy változzanak, mert mondjuk én nem vagyok képes elfogadni őket úgy, ahogy vannak. Ebbe a gondolatba nem vagyok hajlandó magam belepasszírozni, mert szerintem nem így van. Azt veszem észre, hogy a változás iránti óhajom azért jelent meg most újra, mert én magam is komoly változásokon megyek keresztül, mondhatni igyekszem fejlődni és igényem lenne arra, hogy ezt más is megtegye. Ne miattam, hanem maguk miatt, hogy megérezzék csak egy kicsit, ha nagyon nem is, milyen érzés az, amikor azt veheted észre magadon, más lettél és egy jobb irányba indultál el. Jobb irányba! Nem feltétlenül olyanba, amerre én szeretném, hogy menjenek, hanem egy érezhetően olyan irányba, ami nekik jobb. És itt most komolyan, egy olyan nem papírra vésett irányról, útról írok, amit akárkitől is megtudhatunk, hogy igen, ez a helyes út, hanem egy olyan, ami lehetőségként bennünk van és választható! Amit külső szemmel talán nem is lehet érzékelni, csak az érzi, aki benne van. Ha ennek az iránynak vannak az életben is mérhető pozitív velejárói, akkor az pluszban még másoknak is jó, de alapvetően mindig arról kell hogy szóljon, akiben ez az egész elindul.

Az a három ember, akire most gondolok, úgy hiszem, tisztában van vele, hogy változtatniuk kell. Sőt, többségük már el is indult ezen az úton. Egyikőjük legalábbis nagyon komolyan és láthatóan egyre jobban érzi magát ebben a helyzetben. Zsuzsó, nagyon örülök, hogy végre olyan események, benyomások határozzák meg a mindennapjaid, ami érezhetően sokat segít Neked! Rég vártam már arra, hogy a Sors ilyen helyzetekbe sodorjon Téged, valamilyen úton-módon, hát itt van! Ez is miattad történik, nem azért, hogy nekem könnyebb legyen (Veled) és ez így van rendjén. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de egy nagyon fontos utad az életben, azt hiszem megvan, elindultál rajta. Remélem a kilátás is szép lesz.

Ricsi, a második ember. Róla csak annyit, hogy még most sem tudom, mennyire vette komolyan azt a 9 oldalas levelet, amit írtam neki. Persze, számítottam rá, hogy nem pár nap alatt fogja felforgatni az életét a változás szele, mégis valami arra utaló jeleket, hogy ő vette az adást, vártam volna. Talán van, ha akarom találok de ha szigorúan nézem, hát nem sok. Tudom, idő kell neki is, nekem is, hogy elfogadjam ezt a mostani helyzetet, de azt gondolom, neki semmiképp nem lenne szabad letudni ezt a feladatot annyival, hogy megnyugtatja magát és minden folyik az eddigi medrében. Talán hónapok, esetleg évek múlva jön az Igazi, nagy Változás, talán lesz hozzá közöm, talán semennyi, nem tudhatom, de sokat gondolok arra, hogy jöjjön, kocogtassa meg a vállát és ne engedje elbújni. Nagy szüksége van rá.

A harmadik pedig, akivel kezdődött a történet, ugye az Apám. Szeretném, ha beállna egy olyan nemű változás nála, ami higgadtabbá, türelmesebbé és tudatosabbá tenné őt. Nem kell, hogy a tenyerén hordjon mindannyiunkat, mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy ő nagyon különbözik tőlünk, lányoktól (Anyumra, Hugomra és magamra gondolok ekkor) és valószínűleg nem pontosan így képzelte el az életét, amikor huszonévesen összeházasodtak, mégis kérem a Mindenhatót, segítsen neki lejjebb adni a makacsságából és legyen hajlandó a változásra! Hosszú évek fájdalma ül mindannyiunk nyakán és nem akar leszállni. Ő lenne az első számú személy, aki segíthetne nekünk abban, hogy ez végre feloldódjon és a családi életünk jobb minőségben mehessen tovább. Hiszen szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymásnak! És tudom, hogy neki különösen fontos az, hogy egyben maradjon a család, ha magunknak nem is, de a külvilágnak azt mutassuk, hogy minden rendben. Én szívem szerint nem törődnék a külvilággal, inkább a belső folyamatokkal és azon munkálkodnék, ha látnám, igen, ennek van értelme! Nagyon szeretném, hogy legyen, de az első, akinek el kell jutnia a tudatáig ennek a fontossága, az az Apám. Őt ha nem is tudom gyökeresen megváltoztatni, azért még kérhetem a jó Istent, hogy üzenje meg neki vagy mutassa meg, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Nem tudom mekkora sokk kéne neki ahhoz, hogy egy picit is elgondolkodjon ezen, de ha az én betegségem nem tudott túl sokat változtatni, akkor azt hiszem, itt nem a külső tényezőkben kell keresni a megoldást. Szín tisztán belül. Az ő szívében. Álmodom arról a napról, amikor valami elindul benne és hajlandó lesz arra, hogy önmaga által széppé tegye az emberek mindennapjait. Hiszen szeret adni és egy pontig nem vár érte vissza semmit cserébe. Nagy dolgokat megcsinált már pozitív és negatív értelemben is, hát most itt lenne az idő arra az arany középútra, ami fájdalom nélkül okosan és bölcsen vezeti azon az úton, ami végre mindenkinek jó lehetne.

Előhozott belőlem ez a délelőtt néhány komoly és mély érzést. Talán ezek annyira mélyen voltak, hogy nem feltétlenül tartoznak mindenkire, de úgy gondolom, nem olvassák ezt a blogot olyan sokat és annyira illetéktelenek, hogy az nekem rossz lehessen. Bízom benne, hogy ezekkel a dolgokkal senki nem él vissza és kezdi el felhánytorgatni akár nekem, akár neki vagy bárki másnak, hogy x vagy y milyen ember is valójában, az alatt, amit mutat magából. Megmutatom Nektek, hogy lássátok, vannak dolgok amögött is, hogy kontrollra és vérvételekre járok. Ez nem csak ezekről a muszáj-tevékenységekről szól, hanem sokkal több olyan érzésről, gondolatról amiket csak ritkán engedek szabadjára ereszteni. Egyrészt nem szeretem kiadni magam ilyen mélységekig, másrészt, hogy csak kivételes pillanatokban jönnek… Ez a néhány óra, talán ilyen mágikus pillanat volt, amikor az jött, smink és kendő nélkül, aminek jönnie kellett. Én csak mondatokba szedtem és megörökítettem, kicsit Nektek, kicsit nekem. Hiszen úgyis bennem van, csak néha jól esne felejteni. Ezt, azt hiszem inkább megtartanám és nem engedném. Szeretem a változást és ha jön, én állok elébe.

És Ti hogy vagytok ezzel…?

Jól el vagyok maradva!

Amikor sétálok a városban, rengeteg dolog eszembe jut, miről írhatnék, csak aztán... Tudjátok. :)
Az utolsó bejegyzés arról a bizonyos zsibbadásról szólt, ami hál'Isten, azóta nem jelentkezett újra. Remélem ez így is marad.

A munkának köszönhetően most nincs túl sok időm punnyadni. De pihenni sem. Mondjuk az első héthez képest, ez már hawaii, mert most úgy működik a dolog, hogy ha hívnak, megyek. Nincs fixen, hogy na akkor reggel 7-re odaérek érte, aztán ovi, aztán 4-re vissza, stb. Most azt mondom, hogy az úgy mégis csak jobb volt, hiszen kialakult a napirendünk és tudtam kalkulálni, hogy mikor hova tudok menni és nagyjából az erőmet is be tudtam osztani. Azóta sokat változott a helyzet, de erről majd a másik blogban.

Lassan egy hónap telt el azóta, hogy utoljára kontrollon voltam és ebben az 1 hónapban alig éreztem mellékhatást! Hogy ez annak köszönhető, hogy minden figyelmem a munkára terelődött-e, vagy kezd beállni rendesen a vérképem egy optimális szintre, azt tegnap tudtam meg, amikor újra mennem kellett kontrollra. Nos, persze a fehérvérsejtszámom továbbra is tartja magát jó alacsonyan, de ez még mindig jobb annál, mint ami volt! Vannak még bőven alacsony értékek persze, de a doktornő elmondása alapján, látszik a vérképemen, hogy az interferon hat. Mert említettem neki, hogy úgy érzem, már alacsony ez az 5 millió egység, mert ugye nem érzem a mellékhatásokat, tehát lehet, hogy már többet igényelne a szervezetem. Kérdeztem, hogy biztosan hat-e ez a fele adag és erre mondta, hogy IGEN és ez látható az eredményen.
Rákérdeztem még a fényvédelemre és persze ez egy fontos dolog, gyógyszertári naptejet ajánlott, a la roche-posay termékeit, de nem feltétlenül ezt, csak mindenképp gyógyszertári legyen. 5000 Ft körül mozog átlagosan az áruk, 50+ faktoros, tehát elég jó erős. Szívem szerint én is egyből a gyógyszertárba indultam volna tanácsot kérni, mert ki tudja, hogy ezekben a bolti cuccokban mi (nincs) benne, ezek azért (Vichy, Ambre Solarie) tényleg megbízhatóak lehetnek. Megyek is majd a Kárász utcára érdeklődni, van-e nekik, de ez igencsak valószínű. Ha megkapnám minimum a múltheti fizumat, már mehetnék is. Igaz, akkor nagy része arra menne el, de ez olyan dolog, hogy nincs mese, be kell szerezni.

A fülem mögött megint megjelent ez a be nem száradó, letakaríthatatlan és nem mellesleg esztétikailag baromi csúnya valami aminek köszönhetően a hajamat nem tudtam rendesen leengedni, mert beleragadt, de takarni meg mással nem lehetett. Megmutattam, kaptam rá olyan kenőcsöt, mint amivel régen is ecseteltem. Holnap kiváltom és azonnal elkezdem kenegetni, mert fúj. Egyébként seborrhoeas dermatitis. Engem ezek a bőrproblémák mindig megtalálnak. :) Voltunk tegnap strandon, medencésben Évi lakótárssal, már várom mikor észlelem magamon a lábgombát vagy a rosszabbik helyen kialakulót... Azért reménykedem, hogy engem kikerültek :) A hajammal is most vannak problémák, az új hajfesték, amit kipróbáltam, elég rendesen felmarta a fejbőröm hátul, de már jobban vagy csak éppen eléggé hámlik.

Elutasították a rehabos támogatásra a kérelmem. Azzal az indokkal, hogy képes vagyok ellátni a munkámat így is. 50%-ot kaptam, úgyhogy ciki. Anyu azt mondta, megfellebbezzük, mert a következő lépcső úgyis itt van Szegeden. Az bosszant, hogy azt írták, képes vagyok ellátni stb, de azt nem próbáltatták ki velem, hogy a bal kezemmel tudok-e mondjuk gyereket emelni, vagy rendesen, magasra felemelni a karom. Ugyanis nem, mivel nincs benne erő, néha simán megemelni is szenvedés, másrészt meg baromira húzódik a varrat, vagy belül valami, nem tudom, de olyan, mintha szét akarna szakadni. Így emelgetni 10-20 kilókat annyira nem nagy buli. Mindegy, ezt persze nem kérdezték. Gondolták, majd felteszem a gyerekeket fél kézzel a pelenkázószekrényre :D Vagy foggal emelem fel őket. Vicces.

Voltam múlt pénteken ultrahangon is, a lágyéki nyirokcsomóim megnagyobbodása miatt. Kedves néni csinálta az ultrahangot, alaposan megnézegette őket, majd kiderült, hogy azon az oldalon, ahol észrevettem, hogy nagyok, igazából "normálisan" nagyok, ellenben a másik oldallal, ahol inkább voltak ijesztőek a számok. Persze nem értek hozzá, csak ez azért úgy meglepett. A kontrollon azt mondta a doktornő, hogy csak azért tűnnek megnagyobbodottaknak, mert vékony vagyok és így sokkal jobban lehet őket érezni, szóval nincs gáz. De jó :)

Szeptemberben újra kivizsgálások, hát egy cseppet mindegyiknél meg fog remegni a gyomrom az tuti. Mindenféle negatív eredményekre számítok, egyelőre nem izgulok, de nem is várom. Mindennek rendben kell lennie!

Örülök, hogy jól vagyok, a mai szurikázáson már túl vagyok és ha megint lázas leszek, akkor ebben a hőségben megint 214x fogok egyik oldalamról a másikra fordulni az ágyban, az tuti. Kellemes :) De nem baj, ez már így is sokkal jobb!

Remélem nem hagytam ki semmit... Kicsit punnyadt vagyok a hőség miatt :) Jó hétvégét, sziasztok!

(Kb. így néz ki az én injekciós tollam is, csak élőben szerintem kicsit hosszabb a tű.
Ugye, hogy nem is vészes? :)

Nemtudom mi ez...

Ma reggel, amikor elindultunk a kis srácéktól a buszra, hogy menjünk az oviba, elkezdett zsibbadni a bal kezemen az ujjaim vége. Kis idő múlva az arcom bal fele is teljesen lezsibbadt, alig bírtam beszélni. A kezemben továbbhaladt a zsibbadás, egészen addig, míg már fogni sem tudtam vele, a csuklómtól az egész kezem feje teljesen érzéketlen volt. Nagyon megijedtem, mert úgy tűnt, végül az egész testem le fog zsibbadni :( Kérdeztem a buszmegállóban egy nőt, hogy vele történt-e már ilyen, de azt mondta nem és nem is tudja mitől lehet... Lógott a kezem és semmit nem éreztem belőle.
Kb. negyed óra múlva elmúlt ez az érzés és elkezdett nagyon tompán, alig érezhetően fájni a fejem. Talán az agyamban történt valami?? :( Felhívtam Ricsit, hogy nézze meg a neten, hátha írnak erről a jelenségről valamit. Azt mondta, hogy úgyis megyek a kórházba, kérdezzek meg egy orvost.

Elkísértem a gyerkőcöt az oviba, aztán mentem egyből a kórházhoz, mert apukámat kísértem anyajegy-levételre. Elmeséltem neki és mondta, hogy nem olyan régen vele is volt ilyen, de csak egyszer. Ő azt mondta, hogy tudomása szerint valamilyen érelzáródás, infarktus okozhatja. Hát baromira megnyugodtam... :/ Ameddig ő konzultált a doktornővel, én a folyosón álltam, hátha jön olyan orvos, akit ismerek és megtudná mondani, hogy mi történhetett. Sajnos nem jött senki, erőszakoskodni meg nem akartam, hogy kerítsenek nekem egy orvos, nem vagyok az a típus.
Aput egy új módszerrel vizsgálták, majd kivágták az anyajegyét. Július 30.-án lesz szövettani eredmény, nagyon remélem, hogy nem lesz baj. Azt mondta, hogy ő nem fogja magát megműttetni, mert neki dolgoznia kell, eltartani a családot. Látta, milyen állapotban voltam, amikor engem megműtöttek és ő azt nem akarja magának. Azt hiszem aggódom, mi lesz az eredmény.

Itthon megpróbáltam utánanézni, mi okozhatta a zsibbadást, de nem jutottam igazán előbbre. Olvastam durva dolgokat (természetes, ha az ember a neten keresgél a betegségekről, nagyon ijesztőeket olvashat) és olyan "válaszokat" is, hogy ez teljesen ártalmatlan jelenség. Nem tudom, engem nagyon megijesztett és szeretném tudni, mitől lehetett. Talán közrejátszik a kialvatlanság, a fáradtság. Próbálom normálisan szedni a kiegészítő vitaminjaimat de most ez annyira nincs központban. Talán ismét arra figyelmeztet a szervezetem, hogy PIHENNI KELL!
Csak bízni tudok abban, hogy nem egy agyi elváltozás okozta és semmiféle agydaganatra vagy másmilyenre NEM kell gondolnom. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nem szeretném. Remélem többször nem fog előfordulni!

A hangulatom a történtek hatására eléggé negatívba fordult, gondolom az ijedtség és az újra megjelenő félelem miatt. Lehet, hogy felhívom lakótársat telefonon, hogy mondjon valamit, mi lehetett ez. Most is pl. kicsit szédelgek. Ne legyen baj, csak ne legyen baj, légyszi!

Azt hiszem ledőlök pihenni, mert a délután-este még húzós lesz. Ma megpróbálok 9 körül eljönni a kissrácéktól és kialudni magam. Az már nagyon jól esne.

Jó hétvégét, jó egészséget!

Nati