Jelentkezem, külföldről!

Kedves Olvasók,

az utóbbi pár hónapban nagyot változtak az életkörülményeim, ugyanis nagyot léptem... Egészen külföldig! Március 11.-e óta Skóciában élek, itt dolgozom, itt tapasztalok. Nagy változás ez az életemben, hiszen soha nem költöztem még külföldre, nem próbáltam még idegen nyelven kommunikálni napi szinten emberekkel, nem csöppentem még egy ennyire különböző kultúrába. Igen, itt a férfiak hordják a szoknyát, itt sokkal többet esik az eső és emiatt sokkal zöldebb a fű. Mindenki jött mindenhonnan, csütörtökön kezdődik a hétvége bulizás szempontjából és nincsenek hajléktalanok. Délben nem harangoznak és kevésbé népszerű a marhapörkölt savanyúuborkával. De nem is ez a legfontosabb. Beszélek kicsit a testemről és a lelkemről.

Nos, a nagy elhatározás ellenére nem vagyok még 5O kiló, pedig kitaláltam, hogy ha kijövök majd lefogyok, mire májusban először hazalátogatok. Ez a terv gyorsan romba is dőlt, mert szerencsémre viszonylag gyorsan kaptam munkát, ami miatt megfelelő kalóriamennyiséget kell a szervezetembe juttatnom ahhoz, hogy talpon tudjak maradni 8-9 vagy több órát is egyhuzamban. Azt, hogy talpon, szó szerint értem, mert ezidő alatt végig állnom, mennem, talpalnom kell. Kaja nélkül nem menne, vagy összeesnék vagy olyan szinten állna le az agyam, ami miatt csak én kerülnék nagyon kellemetlen helyzetbe. Szóval maradt az "enni kell" verzó. A testem kb. ugyanolyan, mint amikor kijöttem, nagy változást nem tapasztalok rajta. Nem kergetem görcsösen a "le fogok fogyni" álomképet, mert azóta sem kaptam arra utaló beszólást, hogy dagadt lennék vagy hasonlók. Az itteni nők sokkal magasabb testzsírszázalékkal is olyan bátran húznak miniszoknyát, ami engem először sokkolt majd megszoktam a látványt. Azért nem szeretnék rájuk hasonlítani, takargatom is magam, ahogy tudom.

Viszont lassacskán idekint is sikerül megközelíteni az egészséges táplálkozás témakörét, amit valljuk be, itt még sokkal nehezebb... Az emberek a kész vagy félkész ételekre vannak beprogramozva, vagy éttermekben, kajáldákban esznek (nyilván nem egészséges ételeket) vagy félkészen megveszik a teszkóban. Eleinte én is belefutottam pár ilyen történetbe, de elkezdtem újra hallgatni a testemre és pénztől és időtől függően már megfelelően oda tudok figyelni arra, mi kerül az asztalra majd a gyomromba. Még mindig nem tökéletes, de az itteni kínálathoz mérten még mindig egészségesebben táplálkozom, min a legtöbb ember. Ma borsófőzeléket készítettem halrudakkal. Van még mit finomítani, de jobb, mint a hamburger.

A lelki dolgaim... Nos, vannak kihívások. Vannak megmérettetések. Úgy érzem, lassacskán megtanulom kezelni azokat az új helyzeteket, amiket elém vet a sors, hiszen én akartam. Néha elgondolkodom, hogy biztosan ez volt-e az, amit kívántam magamnak, de hát tényleg változást, új kihívásokat szerettem volna, hát megkaptam!

Mindig a kialakult negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki milyen erős. Ha jól mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű hangoztatni, hogy én milyen erős vagyok. - Csernus Imre

 

Igaz. Amikor rendben mennek a dolgok, hajlamos vagyok én is elhinni, hogy ez már örökre így marad, ami természetesen nem igaz, de akkor, ott, jól esik elmerülni abban a pozitív áramlatban, mert ez csak tovább fokozza az elégedettségérzésem.  Azt mondom, hogy én nem szeretnék már akkor is attól rettegni, hogy jaj de rossz lesz majd később, hiszen "a jó után a rossz jön" és hasonló közhelyek, hanem inkább szeretnék kihasználni és teljesen átérezni, magamban érezni azt a boldog, önfeledt és valójában tökéletesen elégedett érzést, amit csupán csak egyetlen egy pozitív történés generált bennem. Ugyanúgy, ahogy nem szeretnék a szerelmem első napján már azon rettegni, hogy jaj, milyen rossz lesz majd, ha vége lesz... Nem. Ameddig jó, addig had legyen már jó. És az ilyen napokhoz, órákhoz azért van szerencsém.

Kontrollra akkor megyek legközelebb, ha hazajutok, előreláthatólag júliusban. Akkor mindenképp megjelenek. Addig pedig magam vizsgálom s ha bár a hátam közepére nem látok, igyekszem olyan mértékű önkontrollt gyakorolni, amibe beletartozik a pöttyeim ellenőrzése a nyirokcsomóimmal egyetemben. Nem felejtettem el, honnan jöttem. Féltem attól, hogy ha kijövök majd kikerülök a "biztonságos zónából" az orvosaimmal, akik rendszeres felügyeletet biztosítottak lelkileg azzal, hogy tudtam, hogy ha bármi van, csak sétálok 1O percet vagy biciklivel ott vagy 5 perc alatt és máris tudnak valamit mondani... Most ettől nagyon távol állok, ezért érzem valószínűleg azt, hogy továbbra sem szabad megfeledkeznem arról, hogy figyeljek magamra, a testemre, a lelkemre és ne felejtsek el az egészségemmel foglalkozni.

A Nap káros sugaraitól teljes mértékben védve érzem magam, hiszen itt elég keveset süt a Nap, aminek negatív hatása is van az ember hangulatára, de legalább fényvédő krémre nem kell költenem :) 

Egy lépéssel előrébb vagyok már a "még ismerkedem a helyzettel" állapotától, de szerintem tökéletesen soha nem fogom a magaménak érezni ezt a helyet. Tanulmányútnak kiváló és csak megerősítni bennem, hogy tényleg képes vagyok olyan dolgokat is megtenni, amiktől sok-sok éven át rettegtem és elképzelhetetlennek tartottam... Bevallom, még pár hónapja sem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd egyedül felülök egy repülőre és repülni fogok. Nagyon erős ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban és bármilyen meglepő saját magam számára, mégis képes voltam rá. Ez ad egy olyan szintű önbizalmat, amit bár napról-napra újra és újra csiszolnom kell és újra elővennem, mert gyakran megfeledkezem róla, amikor pl. leordítják a hajam a munkahelyemen. Viszont itt van bennem, már az enyém, nem veheti el senki tőlem. Ezek valahogy erősebbek a negatív a tapasztalataimnál és sérüléseimnél. Jobban szeretek ezekre koncentrálni.

 

Egyelőre ennyit gondoltam írni a külföldi dobbantásomról, köszönöm a megtisztelő figyelmet, mindig jól esik, ha valaki erre jár és érdekli is az, ami velem történik.

 

Üdvözlet Skóciából,

 

Nati

Azt mondják, hogy meghökkentő és egyben csodálatra méltó, hogy milyen könnyen engedek be embereket az életembe, saját szenvedéstörténetemet nyitott könyvként tárom a nagyközönség elé. Én erre csak annyit szoktam mondani, hogy ha már annyi értelme van, hogy azok az emberek akik hasonló cipőben járnak és némi reményt találnak nálam a gyógyulásra, már megérte. Mellesleg azt gondolom, hogy egy ilyen történet olvasása közben azért megfordul az olvasó fejében, hogy "lehet, hogy jobban oda kéne figyelnem magamra". Ez nagyon fontos. Ezért írtam akkor is, mielőtt betoltak majd miután kitoltak a műtőből, amikor megkaptam a kezelés első injekcióját, amikor kritikusra fordultak a vérem eredményei, hogy lásd, lássátok, hogy tényleg muszáj figyelni magatokat, hogy nektek ezt így, ilyen formában ha lehet, ne kelljen átélni. Sokat tanultam, sokat változtam, sokat köszönhetek a betegségemnek, de mindenkit óvva intenék attól, hogy figyelmen kívül hagyja a teste jelzéseit.

Időnként megfordulnak erre emberek, beleolvasgatnak vagy vesznek egy nagy levegőt és elolvassák az első bejegyzéstől az utolsóig. Mindenkinek van véleménye, esetenként hozzáfűzni valója ami abszolút rendben is van. Ha teheti, kérem ossza is meg, szegényebb nem leszek tőle.

Viszont annyit szeretnék kérni azoktól, akik olvasták, olvassák a blogot, hogy akár pozitív, akár negatív véleményük van, azt kulturáltan fogalmazzák meg, ne tapló módjára.

Értem én az emberi nyelvet is.

Köszöntem.

Akkor egy kis februári jelentés.

Annyira, de annyira furcsa, hogy két éve ilyenkor... a "boncasztalon" feküdtem. Lélekben és testben is. Talán ez most így túl drasztikusan hangzik, de valahogy így él az emlékeimben. Képtelen vagyok pozitív élményként visszatekinteni rá, mégis időnként azt érzem, túl drasztikusan élem meg ezeket az emlékeket. Igen, előfordul, hogy kiráz a hideg, ha az interferon injekciókra emlékszem vissza, hogy a mindennapjaim részévé vált, hogy este doboz elő, fecskendő kipakol, fertőtlenítő, adag felhúz, nagy levegő és szúr. Egy idő után annyira rutinná vált az egész, hogy szinte már nem is tudatosan, inkább megszokásból hajtottam végre a műveletet. Az érzést viszont, ami azzal járt, hogy "jaj mindjárt be kell adnom", az feledhetetlen.

Egy évig nyomtam magamba.

Lement rólam 10 kiló, a hajam nagyrészt kihullott, a bőröm sápadt lett. A túlélésre mentem, az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer VÉGE lesz! Ezért végig kell csinálnom. Meg fogom csinálni és egyszer le fogom tenni.

Ahova adtam a szurikat néha még ma is fáj. Akkor eszembe jut az egész és újra összeszorul a gyomrom és arra a lányra gondolok, aki akkor annyira harcolt. Én voltam, mégis mintha valaki más lettem volna.

Még manapság is rendszeresen mantrázom "Egészséges és erős vagyok...". Sokszor eszembe jut, hogy attól függetlenül, hogy túlvagyok a 2 éven, még ugyanúgy figyelnem kell és tennem az egészségemért. Kell, muszáj, magamért.

És megteszem.

Szerintem mi az egészség titka? Nos, azt hittem, hogy majd erre csípőből kivágok egy választ, mégis gondolkodóba estem. Mert alapból azt mondanám, hogy a lelki béke. Az viszont egy meglehetősen boncolgatható, ízekre szedhető, elemezgethető állapot, ami több fontos és nélkülözhetetlen elemből tevődik össze. Mire az a több de fontos részecske összeáll, addigra talán oda jut az ember, hogy azt érzi: á, ezt nem lehet megvalósítani, ez annyira nehéz! Nem hiszem.

Nekem annak idején sikerült elérnem a saját belső békémet a meditáció segítségével. Azóta nagyot borult az életem és ahogy egyre kevesebb időm és erőm maradt "ülni", az az energiaszint értelemszerűen fokozatosan csökkent és belekerültem és fizikai és lelki kimerültségbe. De mivel a technika és a tapasztalat a kezemben volt, hogy hogyan is lehetne ezen változtatni, ezért következetesen megpróbáltam megint időt szánni és összeszedtem magam. Neki álltam a problémáim lassú és fokozatos megoldásainak, emellett adtam magamnak időt a töltődésre.

Töltődés, ez szerintem nagyon fontos.

Többféle forrásból lehet töltődni, mondok pár példát, ahonnan nekem sikerült: apró figyelmességek a munkahelyen (elsősorban adni aztán kapni), gyermekek közelsége és szeretete (ez rendkívül gyorsan és nagy erőkkel tud hatni és viszonylag hosszabb ideig kitart), elismerő szavak, közösségi élmény (táborban vezettem 17 éveseket), baráti ölelés, váratlan jóleső üzenet, természetjárás, zene, alkotás, mozgás stb. A felsorolásból kimaradt a szerelem, a kedves csókja és ölelése, - nem véletlenül. Nálam ez mostanában (jó ideje) nem szerepelt a listán, viszont számos hely alkalmas arra, hogy az ember töltekezni tudjon belőle, különösen az erdők és környezete. Ki kell menni, hallgatni kell a csendet, a madarakat, a bogarakat. Valahogy más lesz a hazafelé út.

A napokban olvastam egy cikket a melanomáról, időnként rákeresek és olvasgatok, hogy fejlődik-e a tudomány, találnak-e új terápiát, gyógymódokat, ilyesmit és mindig megállok egy pillanatra, amikor ilyet olvasok: a melanomában megbetegedett emberek 5%-a éli túl a 2 évet.

5 százalék.

Gyomor összeszorul, levegő megáll, agy zakatol.

Emlékszem, amikor elkezdtem kutakodni, javarészt olyan tudományos cikkeket találtam, amikben többnyire az volt levezetve, hogy nem sokan élnek 5 évnél tovább. Mert megjelennek a testben új daganatok itt-ott és gyakran már túl késő, hogy segíteni tudjanak.

Nos, tudom, hogy nem csak rajtam múlik, de nagy részt igen és feltett szándékom túlélni a 2 évet, az 5 évet sőt a 25 és 55 évet is. Naiv dolog azt mondani, hogy "fiatalon rákos voltam, nem sokon múlt, de szeretnék élni vagy 100 évig!"? Engedtessék már meg nekem, hogy éljek! Ráadásul nem is akárhogy. Köszönöm :)

Hogy érzem magam most?

Telve vagyok várakozással. Nem sokára elutazom, egy szigetre, na de nem én leszek a számkivetett, csak egy nagy kalandba vetem bele magam. Elutazok tapasztalni, új embereket és helyeket megismerni, felpezsdülni és némi pénzt keresni. :) Drukkolj, aki most olvasol.

Még jelentkezem mielőtt elröppenek.

PET/CT meg ilyenek.

Sziasztok,

29.-ére voltam behívva egy újabb PET/CT vizsgálatra, Budapestre. Már rutinosan vettem az akadályt, az egészben a vércukorszint mérés idegesített a legjobban, azt utálom (amikor megszúrják az ujjam). Beadták, sugároztam, vizsgálat (csak egyszer paráztam be, ügyes!), majd el onnan. De gyorsan.
Utána volt szar, mivel reggel 8kor ettem utoljára és olyan fél 6 körül lettem kész a procedúrával. Akkor már nem is voltam éhes, de benyomtam egy banánt, aztán a vonaton faltam fel az összes szénhidrátot, amit útravalóul kaptam.

Zsuzsi barátnőm nagyon rendes volt, kijött elém, elkísért, megvárt, aztán még a vonatállomásra is kivittek, nagyon hálás vagyok, köszi még egyszer! Nem mellesleg sokat javított az eseményen a tudat, hogy vele találkozni fogok és ha nem is leszek 100%-os, azért ott lesz a közelemben és támogat. Ő az egyik olyan fontos pontja a betegség-mizériának, amiért különösen hálás lehetek: a blogomon keresztül talált meg és úgy érzem, mintha a lelkem egy darabját találtam volna meg a személyében.

Az eredményt a szegedi lakáshoz kértem, azt mondták 3 munkanap, ennek ellenére, sikerült tegnap (azaz egy hét alatt) kipostázniuk. Sebaj, megvan.
Hazafelé bringáztam munkahelyemről, amikor belém hasított a gondolat, hogy lehet, hogy mire hazaérek már várni fog a postaládában az eredmény..! Gyomorideg, remegés, minden jött persze, mert ilyenkor szerintem mindig elfogja a rettegés az embert, hogy mi van ha..?
Hazaértem, ott figyelt a boríték a postaládában. Remegés megduplázódik, sírás kerülget, bontsam vagy ne bontsam..?
Lezártam a bringát, szépen felslattyogtam a harmadikra, közben megnéztem a többi lomot amit betuszkoltak a ládába, közöttük volt egy levél az S.O.S Gyermekfaluból. Azonnal ez jutott eszembe: ha most baj van és beteg vagyok, akkor lőttek az álmomnak, hogy elmenjek nevelőszülőnek a gyermekfaluba. Nem, ez nem lehetséges! Szükség van ott rám, ott a helyem, mennem kell várnak!! De ekkor már gyűl is a könny a szememben, mert féltem, annyira féltem, hogy mi van, ha kibontom és részletesen le van írva, le van elemezve, hogy itt, ott, amott ilyen, olyan, amolyan áttétek meg rosszindulatú elváltozások meg mindenféle szörmedvény... Lelkileg teljesen kikészültem abban az 5 percben. Leborultam az ágyamra, bámultam a borítékra... És összeszedtem magam. Kibontottam, elolvastam az első mondatot. Az rendben volt. Aztán a másodikat. Az is. Próbáltam átfutni szemmel az egész levelet, hátha kiszúrom benne azt, ami nincs rendben, vagy valami szót, ami összefoglalja, hogy pozitív vagy negatív, vagy bármit, csak ne kelljen végigolvasnom ebben az állapotban és tudjam már meg végre, hogy MI VAN??!!
Aztán visszafogtam magam és sorról sorra haladva tudtam meg végül, hogy

ÚGY NÉZ KI RENDBEN VAGYOK!!!

Nem részletezném azt, ami a levélben állt, ennyi a lényeg.

Ma hívtam az onkológiát, január elején megyek kontrollra, ott kielemezzük bővebben.

MIT ÉRZEK?

Katarzis, boldogság, megnyugvás, hála, köszönet, öröm, remény és bizonyosság.


És ma, amikor szörnyű napom volt a munkahelyemen, amikor azt éreztem, hogy feladom, pályát tévesztettem, nem akarom tovább csinálni, mert nem értek ehhez, nincs bennem több erő hozzá... akkor csak az tartotta bennem a reményt, hogy egyszer ennek is vége lesz és én csak azért is okosabban és bölcsebben fogok kikerülni ebből a helyzetből! Mert így szeretném, így kell lennie. Kezdő vagyok, a tanulólecke első fejezeténél battyogok, nem tudok még semmit... De mire kell, hogy tudjam, mire eljön az ideje, akkorra igenis ezt a harcot már meg fogom harcolni és győztesként kell, hogy kikerüljek belőle! Lesz még olyan nap, amikor magabiztosan, erősen és teljes hittel fogok bemenni erre a munkahelyre. De ha ez a nap soha nem jön el, bátran fogok odébb állni és tudni fogom, hogy nem jó helyen jártam, de ezt is meg kellett tapasztalnom.

Hát így vagyunk mi, a mindennapok és én.

És szinte minden reggel őszinte mosollyal indulok el a csodabringámmal a munkahelyemre. Elhatározom, hogy ma nem fognak szétidegelni, nem fogok kiabálni, türelmes leszek de végtelenül, sokat mosolygok majd és rendben lesz minden. A szülők jó fejek lesznek, a kollegináimmal majd klasszul együttműködünk, nevetünk, tesszük a dolgunk és mindeközben végig jól érezzük magunkat. A terv viszont kb. az első 5 percben megdől. Az odáig még oké, hogy beérek a csoportszomába és mire végignézek magamon, addigra 12 gyerek lóg a jobb meg a bal combomon (hosszú nem, de ezek szerint elég széles), mert ez jó érzés. Aztán ebből következik a tömegverekedés, féltékenykedés felsőfokon, kiabálás, ordítás, csapkodás és egy szolid megjegyezés a kolleginától, hogy "Eltőte(d) nem volt semmi probléma..." Szóval akár el is húzhatnék a zivatarosba, hiszen nélkülem minden szép és jó, bezzeg ha én megjelenek, mindenki rám akar mászni (biztos azért, mert gyűlölnek) és ebből hatalmas gondok kerekednek. Én kérek elnézést azért, mert szeretem a gyerekeimet és ezek szerint őket is jól érinti az a pillanat, amikor megérkezek reggelente. Persze az rám is hatással van, hogy ez másnak szúrja a szemét. Ezért az általános közhangulat folyamatosan romlik és számos pillanatban érzem azt, hogy én innen el, de azonnal. Persze soha nem történik meg, mert akkor ma sem vettem volna magamnak egy új körömlakkot (mert nem lenne miből)... Apró örömök.
Úgyhogy tűrök.

Atyaég, hogy most milyen hányingerem lett... Pedig nem jellemző. Nyilván szeretném magamból jól kiadni ezt az egészet.

Nos, nem adom fel. "Lázadásul" újra kikerült a kabátomra a szmájli jelvény, ezzel kampányolok a helyzet ellen, miszerint mostanában kevés igazán őszinte mosoly hagyja el az arcom. Próbálok újra ráhangolódni arra, hogy az apró szépségeket lássam meg és ne a negatívumot gyűjtsem. Tudnék még mesélni, de nem szeretnék.

A céljaim baromi lassan valósulnak meg és folyamatosan akadályokba ütköznek.
Minden napom egy újrakezdés.
Minden újrakezdés új erőt igényel, ami néha kifogyóban van.

Azt az utat kéne most megtalálnom, ami örömet okoz a mindennapjaimban és nem csak passzív tevékenység (mint az olvasás). Nem mondom, hogy a munkámban nincs öröm, mert igen is van, de ennél többre vágyom. Sokat segítene, ha a magánéletem is a segítségemre lenne. Vagy inkább nekem kéne a magánéletem segítségér sietnem? Lehet.

Mára ennyi az őszinteségi roham.

Eljön az a nap, amikor (további) pozitív eseményekről számolok majd be. De jut eszembe:

Mi lehet annál pozitívabb, hogy az ember él?

Értékeljük ezt egyáltalán?

És ha rossz lett volna az eredményem és hátra lenne még pár hónap, aztán annyi..?

Eszünkbe kell, hogy jusson: itt vagyunk, élünk, ha nincs is meg mindenünk, amire vágyunk, de könyörgöm: egy-egy pillanat erejéig álljunk meg és érezzük, hogy ITT VAGYUNK! Testünkben a lelkünk, megyünk, tanulunk, tapasztalunk. Esélyt kapjunk, hogy teljesítsünk. Hát csináljuk!


Hajrá.


Sziasztok.

Újabb helyzetjelentés.

Mostanában nem vittem túlzásba az írogatást erre a blogra, inkább a betegségen túli életemmel foglalkoztam és azt hiszem ez így is van rendjén. Idő közben történt pár változás (számomra pozitív), amikről érdemes mégis írni.

Előtte annyi, hogy a kezelés vége óta 3 havonta járok kontrollra, tehát március óta volt már néhány. Egyik alkalommal vért vettek, hogy megnézzék a TSH hormonjaimat, ugyanis úgy tűnt, hogy pajzsmirigy-alulműködés alakult ki nálam. Drukkoltam magamnak, hogy mire odajutok, addigra ez rendeződjön. Vettek vért, meg is jött az eredmény, hogy minden rendben, nincs alulműködés, nem kell hormonokat szednem! Nagyon örültem, természetesen, hogy nem kell még jobban beavatkozni a szervezetem alapműködésébe. A doktornő elmondta, hogy a sikeres interferon kezelés szokta okozni leggyakrabban, de ez a kezelés után visszaállhat, normalizálódhat, szerencsére így is történt!

Az utána következő kontrollon megvizsgáltak, vért nem vettek, megnézték az anyajegyeimet, hogy történt-e valami változás, de mindent rendben találtak. Újabb megnyugvás.

Teltek a hónapok, ismét elmúlt 3, ezért november elején ismét megjelentem a rendelőben. Nyirokcsomók tapintása, anyajegyek megtekintése dermatoszkóppal és a kérdés, hogy hogy vagyok..? Mondtam, hogy mostanában fáradtan, de ráfogom az évszakváltozásra meg a munkahelyi stresszre. A doktornő nem reagálta túl, megállapította, hogy rá(m)nézésre minden rendben, nem fogyok, egészségesnek nézek ki, tehát aggodalomra nincs ok és egyébként is, nem sokára megint ideje lesz egy alapos és átfogó vizsgálatnak. Megcsinálhatjuk egyenként (koponya CT, mellkas röntgen, és a többi), de akkor többször kell bejárkálnom vagy elküldenek újra PET/CT-re, ami ugyebár egy teljes átvilágítás. Munkahely szempontjából mindenképp a második választást tűnt jobbnak, azt viszont nem tudom, hogy melyik terheli meg jobban a szervezetem, ha összeadnám egyenként a röngeneket meg CT-ket vagy a PET/CT. Tudom, nem ez az elsődleges szempont, az a fontos, hogy lássák időben, ha baj van, meg ne aggódjak a sugárterhelés miatt, de azért szerintem normális dolog, hogy ilyen is eszébe jut az embernek.

A PET/CT miatt persze jött a természetes félelem, hogy mi van ha..? Aztán jöttek a "Nem szabad erre gondolni, minden rendben lesz, ne aggódj!" és társai megnyugtatások, amik azért nincsenek rám igazán hatással, mert nem szeretem azt a hozzáállást, hogy az ember mondvacsinált magyarázatokkal megnyugtatja magát és ennek következtében semmit de semmit nem tesz azért, hogy tényleg így legyen! Azt gondolom, hogy az egészség manapság nem pottyan az égből, sokunknak igenis meg kell harcolnunk érte, én pedig szeretek nyugodt lelkiismerettel ágyba bújni, azzal a tudattal hogy a lehetőségeimhez mérten ma is megtettem (szinte) mindent annak érdekében, hogy egészséges maradjak! De mivel ez egy ideig nem valósult meg nálam, ezért változtatásokra vettem rá magam, amikre azóta már büszke vagyok.

1.) Változtatás a táplálkozásban
2.) Változtatás a mozgásban
3.) Változtatás a magánéletben

Táplálkozás: a kezelés vége után felszedtem jó pár kilót. Folyamatosan rakódtak rám, szerintem rohamos sebességgel és nem indokolatlanul. Első sorban amiatt, mert azt hittem, hogy én úgyse fogok visszahízni, hiszen majd 10 kilót dobtam le a feron miatt. Óriásit tévedtem, mert a kilók csak jöttek és jöttek... Nekem meg eszembe sem jutott korlátozni a tápanyagfelvételem, minek, úgysem "ragad rám". Hát nem a fenét! Szeptember környékén már több voltam súlyban, mint a kezelés előtt és ez természetesen elkezdett nagyon zavarni. A külvilág megállapítása szerint rendben van ez így, legalább egészséges kinézetem van, de szerintem az egészséges kinézet nem egyenlő a súlyfelesleg természetes megjelenésével. Sokat gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Első körben megnyugtattam magam, hogy mozgok eleget, hiszen rengeteget biciklizem, majd legfeljebb kicsit jobban odafigyelek az étkezésekre, nem eszek 6 óra után, nem eszek annyit... Aztán gondoltam egy nagyot és inkább belevágtam a kalóraszámolgatásba. Körülbelül egy hónapig minden kalóriát és szénhidrátot számon tartottam, méricskéltem, nem bűnöztem, emellett pedig amikor időm engedte már pattantam is a biciklire és indultam, tekertem. Nos, megmondom őszintén, hogy az ég világon semmi változás nem történt, emellett gyakran nagyon éhes voltam és szenvedtem amiatt, hogy nem ehettem meg azt, amit megkívántam. Talán annyi volt a különbség, hogy a hasam egy nagyon picit lejjebb apadt amiatt, hogy kvázi soha nem volt tele. De ezt egy hónap kemény diéta után nem mondanám nagy eredménynek. Nagyon rossz érzés volt, hogy hiába küszködök, nincs változás, ezért feladtam. Úgy döntöttem, hogy inkább ráállítom magam arra, hogy elfogadjam a testem, az alkatom, a kinézetem olyannak, amilyen, hiszen ha változtatni nem tudok, akkor nincs más út, csak a megbékélés. Elkezdtem egy idézőjeles "önbizalom-tréninget" magammal, amihez külső segítséget is kaptam a pszichológusom és néhány fiúbarátom formájában. Ők sokat segítettek abban, hogy elkezdjem jól érezni magam úgy, ahogy vagyok. Tehát volt egy időszak, amikor megpróbáltam úgy tekinteni magamra, hogy ez vagyok én, én így vagyok én és így is szerethető vagyok és igenis van olyan férfi akinek így vagyok jó. Egész jól ment, de valahol mégis mindig zavart az, hogy nem húzhatok fel olyan ruhákat, amiket igazán szeretnék, mert a hasamat takargatnom kell vagy a fenekem miatt csak térdig jönnek rám a nadrágok - és erre nem az a megoldás szerintem, hogy eggyel nagyobbat kell venni, mert pontosan tudja az ember lánya, hogy milyen rossz érzés az, hogy még az eddigi méreteinél is nagyobb ruhát kell vennie, hogy beleférjen... Nekem nagyon fájt. Ezért úgy gondoltam, hogy mégis változtatni szeretnék. Azt tudtam, hogy a hirtelen és radikális változás ebben az esetben nem lesz nyerő, ezért szép lassan kezdtem szoktatni magam a gondolathoz, hogy pár hét/nap múlva, majd kevesebbet és más ételeket fogok enni, emellett a mindennapjaim részévé válik újra a mozgás, ami egy idő után majd szokássá válik és hiányozni fog, ha nem történik meg. Mindennek minden bizonnyal csak lassan lesz meg az eredménye, de most nem fogom feladni,kitartok hosszú távon és bízom az eredményben, mert egy napon majd elégedetten fogok a tükörbe nézni és újra rámosolyoghatok saját magamra, mert kemény munkával, rengeteg befektetett energiával, de elértem azt, amit szerettem volna! Onnantól viszont továbbra is oda kell figyelnem, mert nem szeretném, ha megfeledkeznék pont arról a befektetett energiáról és sutba vágni minden lemondott ételt, minden végigizzadt percet. Szeretném megtartani és sokáig élvezni azt, ami elértem. Ez mondjuk még elég messze van, hiszen amint ez látszik is, nem hetek hanem hónapok eredménye lesz. Azt szokták mondani, hogy kb. annyi hónap alatt lehet elérni a kívánt súlyt, amennyi idő alatt felszedtük azt. Nos, ha ezt vesszük nyers alapnak, akkor ez nálam minimum 3-5 hónap lesz, mert körülbelül 3 hónap alatt lettem annyi, amennyi előtte soha és a további hónapokban ez lassabban, de csak gyarapodott. Ennyit mindenképp rá kell szánnom, akkor is, ha közben karácsony lesz (kérni is fogom hozzá az erőt, az biztos) és a nagy hideg miatt még futni sem fogok tudni elmenni, ugyanis elkezdtem mozogni!
A táplálkozásom nagyvonalakban úgy néz ki, hogy reggel teljes kiőrlésű müzlit eszek egy fél almával és tejjel, kb. annyit amennyi kitart 10 óráig, amikor megint eszek egy almát, vagy ha nagyon éhes lennék, akkor hozzá pár darab korpovit kekszet. Ebédre kevesebbet eszek, mint eddig, de igyekszem mindig előre főzni, ami ezen a héten ez volt: tejben párolt csirkemell, köles, párolt zöldségek. Ezt ettem 3-4 napig ebédre. Uzsonnára eszek utoljára szénhidrátot, de erősen korlátozva. Ez volt egyik nap joghurt banánnal, másszor joghurt magában vagy almával, ha ezek nem, akkor pár falat a bölcsisek megmaradt uzsonnájából, ami fél- egy szelet kenyér feltéttel és pár falat valamilyen zöldséggel. Az utóbbi napokban a vacsorát kihagytam és továbbra is úgy tervezem, hogy amikor este megéhezem (általában valamilyen nasira), akkor nekiállok mozogni, hogy inkább úgy termeljek némi endorfint, mint hogy csokival. Nem mondom, hogy ha sokáig vagyok fent, akkor nem korog párat a gyomrom, de ha nagy vész van, eszek egy kis kígyóuborkát vagy hasonló más minimális kalóriát tartalmazó zöldséget. Nap közben sok víz, zöld tea vagy extra fáradtság esetén 3az1ben "kávé" vízzel, édesítővel. Alapvetően édességes vagyok, ezért gyakran édesítem az ételeimet, pl. a reggeli müzlit, vagy az edzés utáni kefíremet. Édesítőszert használok, de valószínű, hogy hamarosan beszerzek egy adag xilit-et is, habár elég borsos az ára. Viszin nem szeretném túlzásba vinni az édesítőzést, olvastam már róla elég negatív kritikát, hogy ezt meg azt okoz. Váltogatni fogom a kettőt, az lesz a biztos. Cukrot nem használok, a teát már régóta citrom és cukor nélkül iszom. Lisztes termékeket direktbe nem vásárolok, ha mégis, akkor csak teljes kiőrlésű lisztből lehet. Pl. havonta 1-2x teljes kiőrlésű bio szeletelt kenyér, de ha nem az sem baj, elvagyok az abonettel, pufirizzsel, korpovittal. Ha mégis muszáj vacsoráznom, akkor fehérjét eszek, húst zöldséggel, vagy egy kefírt, joghurtot. A jövő hétre is egy adag csirkemellet készítek el ebédre, mellé párolt brokkoli vagy vegyes zöldségek. Mondjuk egy leves sem lenne rossz ötlet, szerintem holnap össze is rakom.
Nagyjából így néz ki a táplálkozásom, bár még lehetne szigorítani rajta, de akkor tényleg azt érezném, hogy soha nem lakok jól és csak szenvedés az egész. Reggel és délben eszek rendesen (odafigyelve), aztán már nem. Mindig is a vacsora volt nálunk a fő étkezés, emiatt nehezen állok át, de rajta vagyok nagy erőkkel!


Mozgás: pontosan 3 napja sikerült végre megtalálnom az ideális futócipőt! Hatalmas öröm, üresebb pénztárca, de ez már nagyon régi terv, óhaj és többnyire sóhaj, mert mindig más volt az első, amire azt a pénzt el kellett költenem... De úgy gondoltam, hogy az életmódváltással majd úgyis kevesebb táplálékot veszek magamhoz (igaz, néha drágább, mint amit egyébként vennék), úgyhogy vagy most agy soha. Hozzáértő segítéségét kérve sikerült rátalálni a megfelelőre, róla van szó:




Nekem nagyon tetszik, kényelmes, szellőzik és öröm benne futni! Nagyon örülök, hogy egy tízesből kijöttem és a szakember szerint nagyon jó választás volt. Bízom benne, hogy sokáig mozoghatunk együtt.
Ennek örömére, még aznap (csütörtökön) este tettem egy próbát, hogy hogy is állok és így nézett ki az aznapi mozgásom:

5 perc intenzív séta, 10 perc kocogás váltva 45 percen keresztül, majd 40 perc intenzív séta.

Nem mondanám egy maratoni futásnak, de elsőre rosszabbra számítottam. Azért van hova fejlődni, mert egyelőre ott tartok, hogy 5 perc megy gond nélkül, aztán jön a következő és következő szint. Bízom benne, hogy a hó nem fog leesni túl hamar és nem vesz vissza a lendületemből. Pénteken reggel kipróbáltam az éhgyomorra való futást, 15 perc intenzív bicikli, majd 5 perc futás, 5 perc gyaloglás váltva kb. 30 percen keresztül, aztán ismét 15 perc gyors bringa. Aznapra ennyi volt a mozgásom, nem akartam túlerőltetni magam még egy alakformáló tornával is. Mára viszont azt tervezem, hogy 4 óra körül ismét elindulok, jó lenne 40 percet kocogni, aztán hazajövök és nekivágom egy Rubint Réka tornának. Tudom, nagy erő kell majd ahhoz, hogy kocogás után még nekiálljak a második felvonásnak, de utána majd nagyon jó érzés lesz, hogy megcsináltam!

Magánélet: nyilvános és szerintem nincs ebben továbbra sem semmi szégyellnivaló; még mindig járok a pszichológusomhoz, mert úgy éreztem, szükség van a segítségére. Természetesen változást hozott megint az életembe, mert úgy tűnik, hogy egy embert, akit nagyon szerettem (szeretet-szerelem) és sokáig nem sikerült elengednem, azt lassacskán, kis lépésekkel de végre sikerül... Nagyon rövid kapcsolat volt, de nagyon meghatározó. Már 8 hónapja vége és én hosszú ideig szerettem volna jóvátenni azt, amit akkor, ott elrontottunk, de már nem tehettem meg. Egy lehetőséget kaptam, az elmúlt és ebbe nem tudtam belenyugodni. Fél évig masszívan szenvedtem miatta, minden egyes nap reménykedtem benne, hogy lehet ez máshogy és sokkal jobb is, de ez már soha nem fog bekövetkezni, illetve be fog, csak nem vele.
El kellett fogadnom és megértenem, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor csak egy esélyt kapunk és ha nem tudunk élni vele, az nem feltétlenül csak a mi hibánk. A megbocsátás fontos erény - és néha önmagunkkal szemben a legnehezebb. Ezt is tanulni kell.
Ennek az útnak járom az utolsó kilométereit és egyre közelebb a vége, ahol majd valami új veszi kezdetét. Nem állítom biztosra, hogy egy új kapcsolat, lehet, hogy egyszerűen csak egésszé válik a lét - nélküle. Minden esetre nagyon tudok örülni a jelenlegi állapotnak, hiszen nem kevés munkám van benne. Már sokkal jobb, mint pár hónappal ezelőtt! Az idő nem mindenre gyógyír, de igazán fontos összetevő.

Ennyiben változott az életem. Már csak kitartás, idő és befektetett energia szükségeltetik a továbbiakban is és meg lesz az eredmény! Akkor nagyon fogok örülni.

Még annyi, hogy vettem Dr. Lenkei vitamint, az alapdobozt, kb. egy hete szedem és érzem a változást. Kevésbé vagyok fáradt, lankadt, jobban bírom a mindennapokat. Nem kívánom annyira az édességet, nincsenek falásrohamaim, több energiám van és ezek mind-mind nagyon fontosak számomra. A bölcsődében most megint nehéz időszak van és marad is decemberig, kell az energia. Ez a készítmény segít most nekem talpon maradni, örülök, hogy beruháztam rá. Annak is örülni fogok, ha majd marad pénzem a rezsit kifizetni :D


Azt hiszem meséltem mindenről, ami az utolsó beszámolóm óta történt és idevág.
Még nincs időpontom PET/CT-re, annyira nem is sietek oda :) Lehet, hogy most majd Kecskemétre kell mennem, mert ott is megnyílt a központ. Meglátjuk.

Köszöntem a figyelmet, legközelebb is jövök :)

Szép heteket mindenkinek, tessék jól felöltözni és időben elgondolkodni a karácsonyi ajándékokon! :)))

Üdv.: Nati

Kontroll, vérvétel, miegymás

Sziasztok,

végre (!!!) rászántam magam és az időmet is, hogy elmenjek kontrollra. Nem volt könnyű ráhangolódni, de nem egyedül mentem, így valamelyest oldottabb volt a szitu. Be voltam parázva, hogy majd nagyon lecsesznek amiatt, hogy nem tudtam menni időben, egy vizsgálatra sem jutottam el és nem is jelentkeztem még utána sem... De valahogy úgy alakult a helyzet, hogy a doktornéni beugrott megvizsgálni pár (ex)beteget és nem volt szerintem se ideje se ereje azon morgolódni, hogy mennyire felelőtlen vagyok. Mondjuk alapból is egy tündér, úgyhogy egy szavam se lehet. Sokat kellett várni nagyon, de addig elröhögcséltünk. Amikor bejutottam elmondtam töredelmesen, hogy nincs vizsgálati eredményem és hogy miért nem tudtam kontrollra jönni. Nem volt gond. Doktornéni megvizsgálta a (megmaradt) nyirokcsomóimat de mindent rendben talált, megnézte az anyajegyeimet és észrevette a friss tetoválásaimat. A nyakamon és a jobb csuklómon. Attól is be voltam szarva, hogy azokért mit kapok... De csak megnézte és nyugtázta, hogy ezek újak (és szépek). :) Némileg megkönnyebbültem. Azt mondta, hogy lehetséges, hogy nem lesz szükség a vizsgálatokra, egyelőre maradjunk annyiban, hogy holnap reggel eljövök éhgyomorra vérvételre, pár nap múlva odatelefonálok az eredményért és ha konzultálnunk kell azzal kapcsolatban, akkor vissza kell mennem egy új időpontban. Úgyhogy hétfőn többet tudok a mindenféle TSH hormonjaimmal kapcsolatban. Azt is mondta, hogy lehet, hogy eltelt már annyi idő, hogy helyreállt bennem ez a pajzsmirigy-alulműködés dolog, hiszen az interferont március végén letettem. Úgy legyen! Nem igazán szeretnék hormonokkal szórakozni.

Noshát, másnap (azaz ma) kicsit másnaposan, pár óra alvás után eltekertem vérvételre, gyorsan lezajlott, megdicsérték az új tetoválásaim. Örültem, eltekertem boltba, hazatekertem reggeli, stb.

Egészségileg köszönöm a múltkori betegségből ügyesen-okosan kilábaltam, azóta minden rendben. Nagyon ügyesen odafigyeltem az étkezésemre is (ezidáig), de most kis kilengés után újra folytatom. Muszáj. Nem szeretném dagadtabban zárni a nyarat, mint ahogyan azt elterveztem. Ha már fogyni nem sikerült, legalább több ne legyek. (De ezt a csokit még betúrom :D) Vicc vagyok néhagyakran.

Heti kétszer egy rövidebb ideig ismét eljárok Dórához, beszélünk a dolgaimról és együtt gyakorlunk. Nagyon örülök, mert így legalább tuti, hogy leülök a seggemre csinálni, másrészt óriási szükségem van arra a fél-egyórára, amikor kiszedi belőlem a gondolataim, érzéseim, amikről egyébként nemigazán beszélek. Továbbra is iszonyat hálás vagyok neki, hogy tudva, hogy el fog menni Szegedről (...), elvállalt mégis erre a pár hétre. Sokat segít, de érzi ő is, hétfőn is olyan oldások születtek meg bennem, amik nagyon fontosak voltak. Persze megint jön a rinya, hogy mi lesz velem nélküle, de azt mondta, hogy tudunk majd találkozni, ha szükséges lesz. Néha olyan érzés, mintha ő ismerne a legjobban a világon. Durva.

Egyelőre ennyi a száraz tényekről. Nincs dráma, nem is szeretnék... Jól esik ez az időszak, amikor már némiképp magam mögött tudhatom a betegség fájdalmának a terhét.

A véreredménnyel jelentkezem.

n.

Kedves Érdeklődők, Gyógyulók, Bizakodók!

Az utóbbi időszakban nagyot kevés alkalommal jártam erre. Ennek a legfőbb oka, hogy megengedtem magamnak, hogy ha lehet, eszembe se jusson a betegség, a lezajlott kezelés, a kontrollok, a vizsgálatok, a magam mögött hagyott év ami nagyrészt a betegségemről szólt.

Szerettem volna legalább kis ideig úgy élni, hogy ne azon kelljen gondolkodnom, hány órára megyek be a kórházba, hogy még beleférjek a vizsgálati időbe és túl sokat se kelljen ott ücsörögnöm. Nagy ívben kerültem el a klinika körzetét is. Ha mégis arra vitt az utam, egy szomorú pillantást vetettem arra az ablakra, ahonnan anno sokszor ki-kinéztem, ezt kérdezve: "Kikerülök innen valaha? Lesz még normális életem? Olyan leszek majd, mint mindenki más, akinek eszébe sem jut, mi zajlik idebent..?" Olyan, lettem, viszont eszembe jut. Néha lelkiismeret furdalást is érzek, amiért mostanában nem mentem be az osztályra "lelkisegélyszolgálatot" nyújtani, de az utolsó látogatásom alkalmával eléggé elvette a kedvem az ápolónő. Az egésznek olyan hangulata volt, hogy én vagyok a nyomorult, azért mert bemegyek a betegekhez erőt adni. Minek járkálok én be oda? Nem magam miatt. Nem azért, hogy azzal hencegjek, hogy én mekkora klassz ember vagyok, amiért túllettem rajta. Azért megyek be, hogy reményt/erőt adjak. Ennyi. De ha akárkit is zavarok ezzel, akkor nem megyek.

Hogy vagyok?

Perpillanat kimerülten. A munka miatt. Másik 2 ember munkáját végzem, ami -ha emberekkel foglalkozik az ember- nem azt jelenti, hogy két papírral többet kell alárínom. Többszöröződik a stressz, a nyomás, sokkal kevesebb idő és sokkal több feszültség. Éreztem, hogy a határaimat feszegetem. Azt hiszem sikerült átlépni a határt, az életminőségem, energiám fokozatosan csökkent és "sikerült" újra visszatérni a folyton fáradt, kedvetlen, erőtlen, fizikai-lelki lemerülés állapotába. Nem hittem volna, hogy újra bekövetkezik, de így lett.

Már olyan gondolatok kerülgettek, hogy "lekéne betegedni kicsit, hogy kényszerpihenőre mehessek..." stb. Ekkor kaptam észbe, hogy mit kívánok. Gyorsan észhez tértem, amikor elkezdtek jönni a tünetek. Tudtam, hogy innen még van lejjebb, de nem hagyhatom, hogy bekövetkezzen. Ki kell tartanom még ebben a hónapban és intézkednem: amit meg tudok tenni saját stabilitásom érdekében, azt tegyem meg!

Szellemi vezetőt kerestem, akivel nemsokára találkozni is tudok majd, emellett tegnap este felhívtam Dórát, hogy szeretnék menni hozzá. Jövő héten valamelyik nap találkozunk. Nagy szükségem van rá, hogy újból észhez térjek. Nem látom már olyan tisztán és világosan magam, mint akkor, amikor rendszeresen jártam hozzá. Nagyon kevés pénzért járok el még munka után babysitterkedni, de nem bánom, ha azt a pénzt arra költhetem, hogy hozzá járok. Ha kell rendszeresen vagy csak ha muszáj, mindegy. Muszáj lépnem és ő egy olyan ember, aki megtalálta az utat a belső világomhoz, még a mai napig is hálás vagyok neki, szívesen megyek.

Úgyhogy -ismét kényszerből- rá kellett vennem magam, hogy változtassak. Sok múlik rajta. Az életem? - Nem szeretnék olyan mélységig csúszni, ahonnan már nincs visszaút, márpedig ez mindig ott lebeg a fejem fölött.

Azt hiszem, már kellett volna kontrollra mennem. Mentem? Nem. Miért? Leszartam. Miért? Sokkal kényelmesebb úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mintha soha nem kellett volna odajárnom. Dacos lettem és elkezdtem ellenkezni. Nem, nem megyek oda, meggyógyultam, semmi keresnivalóm ott! Baromság? AZ! Sikerült belátnom. Remélem még időben. Már csak kis idő és erő kell ahhoz, hogy leüljek átböngészni a papírjaimat, hogy mikor kell visszamennem és megcsináltatnom azt a pár vizsgálatot a pajzsmirigy-alulműködés ügyben. Mondjuk hozzáteszem, hogy jelenlegi állapotban el sem engednének a munkahelyemről, ugyanis nincs ember, aki helyettesíteni tudna, annyian vannak szabadságon. Bár ez nem kifogás, de elég szar helyzet. Ezért is húzom-halasztom... És megpróbálok tudomást sem venni. De nyugalom, felébredtem már, észnél vagyok! Csak adjon valaki időt ahhoz, hogy tényleg leülhessek és végiggondoljam a dolgaim... Szeretnék pihenni. A munkahelyem ebből a szempontból nagyon gyilkos. Húzós időszak van. :(

Nem nyafogok tovább. Mire újra jövök, bízom benne, hogy ismét erős leszek és energikus, minden szempontból. Összeszedem magam, elmegyek kontrollra, vizsgálatokra és odafigyelek. Ahhh, nem lesz könnyű, de valahonnan le kell csípnem az időmből. Lehetetlennek tűnik per pillanat, de igyekszem. Talán közelebb költözök a bölcsihez vagy ilyesmi. Fontossági sorrendet kell kialakítanom és még egy fontos: szeretnék egy listát azokról a dolgokról, amiket szeretnék megcsinálni ezen életem során. Amiket ki szeretnék próbálni, amik számomra fontosak, amiket nem szeretnék kihagyni. Nem tudhatjuk meddig tart (senki!) és jó lenne minél többet megvalósítani belőlük. Új életfelfogás? Kicsit. Olyan életet szeretnék, aminek napjai nem a túlélésről szól, hanem az ÉLÉSRŐL! Élni szeretnék és nem egy belekényszerített, megnyomorgatott világban, hanem a sajátomban, amiben jól érzem magam. Ezt szeretném. Ez fontos és tennem kell érte. Elkezdem. Mondjuk most.

Már jobban is érzem magam :)

Figyeljetek magatokra, a jelzésekre, a figyelmeztetésekre! Igazuk van!

Puszi és mosoly: Nati