Sziasztok,
29.-ére voltam behívva egy újabb PET/CT vizsgálatra, Budapestre. Már rutinosan vettem az akadályt, az egészben a vércukorszint mérés idegesített a legjobban, azt utálom (amikor megszúrják az ujjam). Beadták, sugároztam, vizsgálat (csak egyszer paráztam be, ügyes!), majd el onnan. De gyorsan.
Utána volt szar, mivel reggel 8kor ettem utoljára és olyan fél 6 körül lettem kész a procedúrával. Akkor már nem is voltam éhes, de benyomtam egy banánt, aztán a vonaton faltam fel az összes szénhidrátot, amit útravalóul kaptam.
Zsuzsi barátnőm nagyon rendes volt, kijött elém, elkísért, megvárt, aztán még a vonatállomásra is kivittek, nagyon hálás vagyok, köszi még egyszer! Nem mellesleg sokat javított az eseményen a tudat, hogy vele találkozni fogok és ha nem is leszek 100%-os, azért ott lesz a közelemben és támogat. Ő az egyik olyan fontos pontja a betegség-mizériának, amiért különösen hálás lehetek: a blogomon keresztül talált meg és úgy érzem, mintha a lelkem egy darabját találtam volna meg a személyében.
Az eredményt a szegedi lakáshoz kértem, azt mondták 3 munkanap, ennek ellenére, sikerült tegnap (azaz egy hét alatt) kipostázniuk. Sebaj, megvan.
Hazafelé bringáztam munkahelyemről, amikor belém hasított a gondolat, hogy lehet, hogy mire hazaérek már várni fog a postaládában az eredmény..! Gyomorideg, remegés, minden jött persze, mert ilyenkor szerintem mindig elfogja a rettegés az embert, hogy mi van ha..?
Hazaértem, ott figyelt a boríték a postaládában. Remegés megduplázódik, sírás kerülget, bontsam vagy ne bontsam..?
Lezártam a bringát, szépen felslattyogtam a harmadikra, közben megnéztem a többi lomot amit betuszkoltak a ládába, közöttük volt egy levél az S.O.S Gyermekfaluból. Azonnal ez jutott eszembe: ha most baj van és beteg vagyok, akkor lőttek az álmomnak, hogy elmenjek nevelőszülőnek a gyermekfaluba. Nem, ez nem lehetséges! Szükség van ott rám, ott a helyem, mennem kell várnak!! De ekkor már gyűl is a könny a szememben, mert féltem, annyira féltem, hogy mi van, ha kibontom és részletesen le van írva, le van elemezve, hogy itt, ott, amott ilyen, olyan, amolyan áttétek meg rosszindulatú elváltozások meg mindenféle szörmedvény... Lelkileg teljesen kikészültem abban az 5 percben. Leborultam az ágyamra, bámultam a borítékra... És összeszedtem magam. Kibontottam, elolvastam az első mondatot. Az rendben volt. Aztán a másodikat. Az is. Próbáltam átfutni szemmel az egész levelet, hátha kiszúrom benne azt, ami nincs rendben, vagy valami szót, ami összefoglalja, hogy pozitív vagy negatív, vagy bármit, csak ne kelljen végigolvasnom ebben az állapotban és tudjam már meg végre, hogy MI VAN??!!
Aztán visszafogtam magam és sorról sorra haladva tudtam meg végül, hogy
ÚGY NÉZ KI RENDBEN VAGYOK!!!
Nem részletezném azt, ami a levélben állt, ennyi a lényeg.
Ma hívtam az onkológiát, január elején megyek kontrollra, ott kielemezzük bővebben.
MIT ÉRZEK?
Katarzis, boldogság, megnyugvás, hála, köszönet, öröm, remény és bizonyosság.
És ma, amikor szörnyű napom volt a munkahelyemen, amikor azt éreztem, hogy feladom, pályát tévesztettem, nem akarom tovább csinálni, mert nem értek ehhez, nincs bennem több erő hozzá... akkor csak az tartotta bennem a reményt, hogy egyszer ennek is vége lesz és én csak azért is okosabban és bölcsebben fogok kikerülni ebből a helyzetből! Mert így szeretném, így kell lennie. Kezdő vagyok, a tanulólecke első fejezeténél battyogok, nem tudok még semmit... De mire kell, hogy tudjam, mire eljön az ideje, akkorra igenis ezt a harcot már meg fogom harcolni és győztesként kell, hogy kikerüljek belőle! Lesz még olyan nap, amikor magabiztosan, erősen és teljes hittel fogok bemenni erre a munkahelyre. De ha ez a nap soha nem jön el, bátran fogok odébb állni és tudni fogom, hogy nem jó helyen jártam, de ezt is meg kellett tapasztalnom.
Hát így vagyunk mi, a mindennapok és én.
És szinte minden reggel őszinte mosollyal indulok el a csodabringámmal a munkahelyemre. Elhatározom, hogy ma nem fognak szétidegelni, nem fogok kiabálni, türelmes leszek de végtelenül, sokat mosolygok majd és rendben lesz minden. A szülők jó fejek lesznek, a kollegináimmal majd klasszul együttműködünk, nevetünk, tesszük a dolgunk és mindeközben végig jól érezzük magunkat. A terv viszont kb. az első 5 percben megdől. Az odáig még oké, hogy beérek a csoportszomába és mire végignézek magamon, addigra 12 gyerek lóg a jobb meg a bal combomon (hosszú nem, de ezek szerint elég széles), mert ez jó érzés. Aztán ebből következik a tömegverekedés, féltékenykedés felsőfokon, kiabálás, ordítás, csapkodás és egy szolid megjegyezés a kolleginától, hogy "Eltőte(d) nem volt semmi probléma..." Szóval akár el is húzhatnék a zivatarosba, hiszen nélkülem minden szép és jó, bezzeg ha én megjelenek, mindenki rám akar mászni (biztos azért, mert gyűlölnek) és ebből hatalmas gondok kerekednek. Én kérek elnézést azért, mert szeretem a gyerekeimet és ezek szerint őket is jól érinti az a pillanat, amikor megérkezek reggelente. Persze az rám is hatással van, hogy ez másnak szúrja a szemét. Ezért az általános közhangulat folyamatosan romlik és számos pillanatban érzem azt, hogy én innen el, de azonnal. Persze soha nem történik meg, mert akkor ma sem vettem volna magamnak egy új körömlakkot (mert nem lenne miből)... Apró örömök.
Úgyhogy tűrök.
Atyaég, hogy most milyen hányingerem lett... Pedig nem jellemző. Nyilván szeretném magamból jól kiadni ezt az egészet.
Nos, nem adom fel. "Lázadásul" újra kikerült a kabátomra a szmájli jelvény, ezzel kampányolok a helyzet ellen, miszerint mostanában kevés igazán őszinte mosoly hagyja el az arcom. Próbálok újra ráhangolódni arra, hogy az apró szépségeket lássam meg és ne a negatívumot gyűjtsem. Tudnék még mesélni, de nem szeretnék.
A céljaim baromi lassan valósulnak meg és folyamatosan akadályokba ütköznek.
Minden napom egy újrakezdés.
Minden újrakezdés új erőt igényel, ami néha kifogyóban van.
Azt az utat kéne most megtalálnom, ami örömet okoz a mindennapjaimban és nem csak passzív tevékenység (mint az olvasás). Nem mondom, hogy a munkámban nincs öröm, mert igen is van, de ennél többre vágyom. Sokat segítene, ha a magánéletem is a segítségemre lenne. Vagy inkább nekem kéne a magánéletem segítségér sietnem? Lehet.
Mára ennyi az őszinteségi roham.
Eljön az a nap, amikor (további) pozitív eseményekről számolok majd be. De jut eszembe:
Mi lehet annál pozitívabb, hogy az ember él?
Értékeljük ezt egyáltalán?
És ha rossz lett volna az eredményem és hátra lenne még pár hónap, aztán annyi..?
Eszünkbe kell, hogy jusson: itt vagyunk, élünk, ha nincs is meg mindenünk, amire vágyunk, de könyörgöm: egy-egy pillanat erejéig álljunk meg és érezzük, hogy ITT VAGYUNK! Testünkben a lelkünk, megyünk, tanulunk, tapasztalunk. Esélyt kapjunk, hogy teljesítsünk. Hát csináljuk!
Hajrá.
Sziasztok.
