Azt mondják, hogy meghökkentő és egyben csodálatra méltó, hogy milyen könnyen engedek be embereket az életembe, saját szenvedéstörténetemet nyitott könyvként tárom a nagyközönség elé. Én erre csak annyit szoktam mondani, hogy ha már annyi értelme van, hogy azok az emberek akik hasonló cipőben járnak és némi reményt találnak nálam a gyógyulásra, már megérte. Mellesleg azt gondolom, hogy egy ilyen történet olvasása közben azért megfordul az olvasó fejében, hogy "lehet, hogy jobban oda kéne figyelnem magamra". Ez nagyon fontos. Ezért írtam akkor is, mielőtt betoltak majd miután kitoltak a műtőből, amikor megkaptam a kezelés első injekcióját, amikor kritikusra fordultak a vérem eredményei, hogy lásd, lássátok, hogy tényleg muszáj figyelni magatokat, hogy nektek ezt így, ilyen formában ha lehet, ne kelljen átélni. Sokat tanultam, sokat változtam, sokat köszönhetek a betegségemnek, de mindenkit óvva intenék attól, hogy figyelmen kívül hagyja a teste jelzéseit.

Időnként megfordulnak erre emberek, beleolvasgatnak vagy vesznek egy nagy levegőt és elolvassák az első bejegyzéstől az utolsóig. Mindenkinek van véleménye, esetenként hozzáfűzni valója ami abszolút rendben is van. Ha teheti, kérem ossza is meg, szegényebb nem leszek tőle.

Viszont annyit szeretnék kérni azoktól, akik olvasták, olvassák a blogot, hogy akár pozitív, akár negatív véleményük van, azt kulturáltan fogalmazzák meg, ne tapló módjára.

Értem én az emberi nyelvet is.

Köszöntem.

Akkor egy kis februári jelentés.

Annyira, de annyira furcsa, hogy két éve ilyenkor... a "boncasztalon" feküdtem. Lélekben és testben is. Talán ez most így túl drasztikusan hangzik, de valahogy így él az emlékeimben. Képtelen vagyok pozitív élményként visszatekinteni rá, mégis időnként azt érzem, túl drasztikusan élem meg ezeket az emlékeket. Igen, előfordul, hogy kiráz a hideg, ha az interferon injekciókra emlékszem vissza, hogy a mindennapjaim részévé vált, hogy este doboz elő, fecskendő kipakol, fertőtlenítő, adag felhúz, nagy levegő és szúr. Egy idő után annyira rutinná vált az egész, hogy szinte már nem is tudatosan, inkább megszokásból hajtottam végre a műveletet. Az érzést viszont, ami azzal járt, hogy "jaj mindjárt be kell adnom", az feledhetetlen.

Egy évig nyomtam magamba.

Lement rólam 10 kiló, a hajam nagyrészt kihullott, a bőröm sápadt lett. A túlélésre mentem, az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer VÉGE lesz! Ezért végig kell csinálnom. Meg fogom csinálni és egyszer le fogom tenni.

Ahova adtam a szurikat néha még ma is fáj. Akkor eszembe jut az egész és újra összeszorul a gyomrom és arra a lányra gondolok, aki akkor annyira harcolt. Én voltam, mégis mintha valaki más lettem volna.

Még manapság is rendszeresen mantrázom "Egészséges és erős vagyok...". Sokszor eszembe jut, hogy attól függetlenül, hogy túlvagyok a 2 éven, még ugyanúgy figyelnem kell és tennem az egészségemért. Kell, muszáj, magamért.

És megteszem.

Szerintem mi az egészség titka? Nos, azt hittem, hogy majd erre csípőből kivágok egy választ, mégis gondolkodóba estem. Mert alapból azt mondanám, hogy a lelki béke. Az viszont egy meglehetősen boncolgatható, ízekre szedhető, elemezgethető állapot, ami több fontos és nélkülözhetetlen elemből tevődik össze. Mire az a több de fontos részecske összeáll, addigra talán oda jut az ember, hogy azt érzi: á, ezt nem lehet megvalósítani, ez annyira nehéz! Nem hiszem.

Nekem annak idején sikerült elérnem a saját belső békémet a meditáció segítségével. Azóta nagyot borult az életem és ahogy egyre kevesebb időm és erőm maradt "ülni", az az energiaszint értelemszerűen fokozatosan csökkent és belekerültem és fizikai és lelki kimerültségbe. De mivel a technika és a tapasztalat a kezemben volt, hogy hogyan is lehetne ezen változtatni, ezért következetesen megpróbáltam megint időt szánni és összeszedtem magam. Neki álltam a problémáim lassú és fokozatos megoldásainak, emellett adtam magamnak időt a töltődésre.

Töltődés, ez szerintem nagyon fontos.

Többféle forrásból lehet töltődni, mondok pár példát, ahonnan nekem sikerült: apró figyelmességek a munkahelyen (elsősorban adni aztán kapni), gyermekek közelsége és szeretete (ez rendkívül gyorsan és nagy erőkkel tud hatni és viszonylag hosszabb ideig kitart), elismerő szavak, közösségi élmény (táborban vezettem 17 éveseket), baráti ölelés, váratlan jóleső üzenet, természetjárás, zene, alkotás, mozgás stb. A felsorolásból kimaradt a szerelem, a kedves csókja és ölelése, - nem véletlenül. Nálam ez mostanában (jó ideje) nem szerepelt a listán, viszont számos hely alkalmas arra, hogy az ember töltekezni tudjon belőle, különösen az erdők és környezete. Ki kell menni, hallgatni kell a csendet, a madarakat, a bogarakat. Valahogy más lesz a hazafelé út.

A napokban olvastam egy cikket a melanomáról, időnként rákeresek és olvasgatok, hogy fejlődik-e a tudomány, találnak-e új terápiát, gyógymódokat, ilyesmit és mindig megállok egy pillanatra, amikor ilyet olvasok: a melanomában megbetegedett emberek 5%-a éli túl a 2 évet.

5 százalék.

Gyomor összeszorul, levegő megáll, agy zakatol.

Emlékszem, amikor elkezdtem kutakodni, javarészt olyan tudományos cikkeket találtam, amikben többnyire az volt levezetve, hogy nem sokan élnek 5 évnél tovább. Mert megjelennek a testben új daganatok itt-ott és gyakran már túl késő, hogy segíteni tudjanak.

Nos, tudom, hogy nem csak rajtam múlik, de nagy részt igen és feltett szándékom túlélni a 2 évet, az 5 évet sőt a 25 és 55 évet is. Naiv dolog azt mondani, hogy "fiatalon rákos voltam, nem sokon múlt, de szeretnék élni vagy 100 évig!"? Engedtessék már meg nekem, hogy éljek! Ráadásul nem is akárhogy. Köszönöm :)

Hogy érzem magam most?

Telve vagyok várakozással. Nem sokára elutazom, egy szigetre, na de nem én leszek a számkivetett, csak egy nagy kalandba vetem bele magam. Elutazok tapasztalni, új embereket és helyeket megismerni, felpezsdülni és némi pénzt keresni. :) Drukkolj, aki most olvasol.

Még jelentkezem mielőtt elröppenek.