Sziasztok,

egy kicsit el vagyok maradva a bejegyzésekkel. Ennek oka talán az, hogy az utóbbi napokban kevésbé volt ingerem írni. Inkább befelé fordultam.


Elkezdtük Dórával (pszichológus) dolgozni. Nekem az a feladatom, hogy lejegyzem és lerajzolom az álmaim, ahogyan én láttam. Persze ez nem olyan munka, mint ahogy elsőre hangzik, hanem olyan lelki. Elkezdtünk dolgozni rajtam és ezáltal ő is tanul. Minden szerdán találkozunk. Holnap megyek hozzá.

Agykontrollozom a fehérvérsejtszámom :) Kicsit furán hangozhat, de így van. Amikor múlt hónapban csináltam, akkor hatott, magasabb lett a számuk, ezért most újra csinálom! Most az a cél, hogy 5,23 legyen, eddig a legmagasabb mondjuk 4,73 körül mozgott, tehát ez elég nagy álom, de megpróbálom, hátha! Ha már csak addig felmegy, hogy ne kelljen abbahagyni a kezelést, már jó! Igyekszem minden este és reggel elképzelni, hogy egyre többen legyenek és segítsenek jobban lenni. Kíváncsi vagyok a következő véreredményemre!

Elkezdtem ismét a tornát. Persze csak lájtosan, mert egy igazi Rubint Rékát vagy egy Béres Alexandrát nem bírnék, maradok a nyugisabb gerinctornánál meg a relaxa-jógánál. Eddig ott tartok, hogy egy héten 1-2x csinálom, de szeretném ezt a számot feljebb vinni.

A kajálás most érdekes, mert hol Szegeden, hol itthon vagyok és ilyenkor felborulnak a dolgok, meg amúgy is még kialakulóban van ez az egész mit eszek-mit nem eszek dolog.

Vettem új könyveket a könyvtárból, kezdem meghonosítani ezt a szokást, a betegség óta kaptam rá ennyire, hármasával cipelem haza őket és szinte falom az oldalakat. Amiket most kölcsönöztem ki:
Dr. Czeizel Endre - Az élet él és élni akar
Dr. Rudolph Ballentine - Úton az egészséges táplálkozás felé
Maitreyi D. Piontek - A nő és a tao

Egyelőre a Czeizel Endréset olvastam ki és a tao-s könyv negyedénél tartok. Ez a könyv különösen érdekel, az alcíme Energiamunka, öngyógyítás, szexualitás. Nagyon érdekes. Engem egyébként is érdekel a feng shui és társai.

Mi is az a tao?

A világegyetem mozgató erője, a taoizmus szerint, maga a tao, mint teremtő őserő. A tao névtelen, mert minden név valamilyen meghatározott létezőt jelöl meg. Szavakkal meghatározhatatlan, intellektussal fel nem fogható, tulajdonságokkal körül nem írható. Jelen van minden helyen, minden időben és minden rezdülésben – élőben és élettelenben egyaránt, köztük magában az emberben is. A tao mindenekelőtt az öröké mozgó, változó világ végső egységének az elve. A tao azonban a mindenek felett uralkodó elv.

A taoizmus legfontosabb tanítása harmóniát találni a természet erőit mozgató teremtő őserővel, elérni a nem-cselekvés (Wu-wei) állapotát, és ezáltal megvalósítani a tökéletességet és a halhatatlanságot, vagyis a teljes megvilágosodást.

A taoizmus lenagyobbnak tartott mestere, Lao-ce a hagyomány szerint megvalósította ezt az állapotot, s miután a Tao-tö-king tanításait lediktálta egy őt kérlelő határőrnek, elhagyta a civilizált világot, és halhatatlan remeteként élt tovább egy ismeretlen helyen.

Azt hiszem, ebbe a témába még alaposabban bele fogom ásni magam, mert valamiért azt súgják a megérzéseim, hogy ezt kell tennem. Hogy sok kérdésre kapok a tao-ban választ, ami foglalkoztat. Már alig várom, hogy elolvassam ezt a könyvet és elkezdhessem a következőt!

Még nem kezdtem el azt a nagyon tudatos, nagyon odafigyelő "programot", amit már nagyjából kitaláltam magamnak, talán amiatt, hogy egyelőre össze-vissza van a rendszeresség az életemben, tehát nincs. Ezen változtatni kell, ki kéne találnom, hogy hogy legyen a dolog, amikor itthon vagyok és hogyan amikor Szegeden. Persze nem szeretném beosztani annyira az időmet, hogy ekkor ezt és ezt kell tennem, csak határozottan kell alkalmaznom azt, hogy pl. 1 nap hányszor egyek zöldséget, gyümölcsöt és átgondoltan cselekedni, picit többet mozogni, többet alkotni stb. Még mindig úgy érzem, hogy alakulóban vannak bennem a dolgok, persze nem is kéne azt gondolnom, hogy ez napok alatt alakul ki...

Voltam Kiskunhalason. Odaértünk 9-re, fél 12-kor sorra is kerültem... Igaz 10-re voltam odarendelve, sebaj. Apu vitt kocsival, Anyu kísért.
A doki nagyon személytelen volt, de nyilván ez a dolga (próbálom erre fogni), végig utasított (Vetkőzzön le bugyikára, méreckedjen meg, üljön fel, feküdjön le, álljon a fallal szembe stb.) Eléggé meg voltam szeppenve, a nagy komolyság és szigor miatt. Vérnyomást mért, reflexet nézett, hegeimet vizsgálta, sok mindent megnézett és mindezt extra gyors sebességgel, mire mire felfogtam mit kell csinálni már mondta is a következőt. A végén ennyi volt: Felöltözhet, hazamehet. Semmi, hogy mikor lesz döntés vagy mire számítsak. Öltözzé oszt mennyé. Így is tettem. Hát, nem fogom életem legklasszabb élményei közé sorolni, az tuti. Örülök, hogy túl vagyok rajta, görcsöltem így is eleget miatta és kb. az is lett, mint amire számítottam. Hivatalos, száraz, személytelen valami. Újabb dolog, amit ha elfelejteni nem is fogok, minden esetre nem szeretnék sokszor rá gondolni.

A klassz idő hatására, vagy valami másra mostanában gyakran jönnek a mélypontok. Gyakrabban fordul elő, hogy szívesen sírnék. Pl. amiatt, hogy másoknak milyen szépen megy az életük én meg sehol sem tartok, vagy amiatt, hogy 5 év a babáig még nagyon sok idő, vagy amiatt, hogy abszolút nem érzem azt, hogy sínen lenne az életem... De lehet, hogy ha nem így alakult volna az életem, akkor is ilyeneket éreznék. Munkát kéne keresnem, stresszelnem kéne azon, hogy mi lesz velem, hogyan tovább... Most is ezek a dolgok azok, amik nehezen, mégis valahogy más. Persze nem roskadok magamba, ma pl. feladtam néhány hirdetést babysitter-gyermekmegőrzés céljából, magyarul szeretnék vállalni néhány órában ilyen munkát. Ha esetleg ismertek valakit Szegeden, akinek szüksége lenne (rám), akkor nyugodtan szóljatok neki :)

Most ennyi, még be kell pakolnom és megfürdenem, mert holnap nagyon korán megyek Szegedre, hogy odaérjek a találkozóra.

Jó érzés a fejlődés útján járni.

:S

Drukkoljatok holnap, mert megyünk Kiskunhalasra a bizottság elé, hogy elbírálják, megkapom-e azt a bizonyos járadékot...
Kicsit félek tőlük.

Szuper, megjött a kedvem az íráshoz. Lehet azért, mert nem rég jöttem vérvételről és általában ilyenkor tudatosodik bennem úgy mélyebben, hogy még itt van körülöttem a betegség, még kell járnom kontrollra, még szúrom magam délután, még a papírjaimból állapítják meg, hogy hogy vagyok, még fokozottan kell figyelnem magamra és ez így is lesz jó darabig.

Mónikával ismét beszéltük néhány mondatot a melanoma klubról meg a csodálatos gyógyulásokról, mert bizony vannak! Nagyon jó lenne, ha ezeket a klub honlapján mindenki elolvashatná, mert engem spec. nagyon érdekel! Biztos vagyok benne, hogy erőt adna olyan betegeknek is, akiknek szintén rosszak lettek az eredményeik és el vannak keseredve.

Nagyon meleg van, igazi nyár! Én nem szeretnék elkezdeni siránkozni, hogy jaj az ózonlyuk miatt teljesen megváltozott a Föld légköre meg hasonló dolgok, én csak örülni szeretnék annak, hogy jó idő van, hogy mosolyognak az emberek és van időm magamra. Jut eszembe:

Sikerült a szóbeli záróvizsgám is, tehát ez azt jelenti, hogy:

CSECSEMŐ- ÉS KISGYERMEKNEVELŐ- GONDOZÓ LETTEM!!!!!!!!! :)

Már nem csak ifjúságsegítő vagyok, hanem olyan emberke is, aki a gyermekekhez is ért és mindenhez egy kicsit, ami velük kapcsolatos! Nagyon örülök, hogy sikerült elvégeznem, mert amikor kiderült, hogy beteg vagyok, egy darabig úgy tűnt, hogy halasztanom kell. 2 műtét és egy kezelésbeállítás szerencsére mégsem vett el olyan sokat az iskolai napjaimból. Nem szeretném, hogy nagyképűen hangozzon, de büszke vagyok magamban valakire, aki akkor nem adta fel, amikor még bekötözve, alig mozduló karral; vagy amikor a interferon mellékhatásától lázasan, kábán, gyengén kellett mennem órára vagy gyakorlatra. Szakadt rólam a víz, kint meg alig volt pár fok. Vert a láz. A bölcsődében meg hallgatnom kellett, ráfogtam arra, hogy biztos a gyerekektől kaptam el, csak talán kicsit nekik is furcsa volt, hogy másnapra semmi bajom, legalábbis látható tüneteim nem voltak... Persze aztán kiborult a bili, de ezen is túl vagyok, sikerült a gyakorlati vizsga is, csakúgy mint az egészségügyi (gondozás, ápolás) és az írásbeli. A szóbeli volt az utolsó, kedden történt, és sikerült! Annyira örülök! :) Az önajnározásból ennyi elég, csak szerettem volna megosztani Veletek ezt a jó hírt!

Visszatérve a nyárra: tegnap Barátommal elmentünk a plázába, hogy vegyünk neki nyári nadrágot. Itthon még nem volt semmi bajom, de ahogy kiléptem a melegre, elkezdtem szédülni, imbolyogni. Reméltem, hogy ha a testem megszokja a meleget, majd jobb lesz. Amikor odaértünk, az egyik üzletben annyira megszédültem, hogy meg kellett kapaszkodnom. Azt hiszem hirtelen jött ez a kánikula! Kicsit átgondoltam és már nem indulok el víz nélkül. A testem egyébként is naponta más állapotban van, talán egy kicsit sokkolta a magas hőmérséklet. De oda fogok figyelni.
A másik meg a Nap ugyebár... Megmondom őszintén, ha a városba indulok, én nem kenem le a kilátszó részeimet (karom, arcom) 50-es faktorú naptejjel. Rosszul teszem? Igazából nem tudom az igazi választ. Nem azért, mert fogalmam sincs ezekről a dolgokról, hanem mert talán magam sem akarom elhinni, hogy ezt ennyire komolyan kell/kéne venni. Azt hiszem legjobb lesz, ha jövő héten kontrollon ezt (is) megkérdezem. De most komolyan, Ti bekenekednétek?
Azt hozzá teszem, hogy ezen a nyáron, életemben talán először nem lesz napozás. Eddig sem vittem túlzásba, mert alapból nem vagyok az a csokibarna istennő, és értelmét nem láttam órákat szenvedni a tűző napon, de azért nem ijedtem meg a naptól. Lekentem magam és a hátamat takarva napoztattam a lábam, hasam. Igen, a hátamat takarva! Tehát a hátamat már évek óta NEM ÉRTE NAP. És látjátok, mégis ott indult be egy anyajegy, aminek helyét azóta csak egy vékony, hosszú, rózsaszín csík jelzi. Tehát fontos, hogy az élet legelejétől kezdve legyen figyelem fordítva a napozásra, mert lehet, hogy mire tudatosul benned, hogy védeni kellene a bőröd, már valami elindult. Ha ismertek kisgyermekes anyákat, kérlek, mondjátok nekik, hangsúlyozzátok, hogy ez nem vicc!
Nem tudom még hogyan fog zajlani a strandolás, ha megyek. Vagy reggel, vagy este. De részemről a déli, tűző napos lubickolás kifújt, van nekem elég bajom :D

Sokan kérdezik, hogy vagyok. Ilyenkor megköszönöm szépen az érdeklődést és azt mondom, hogy köszönöm szépen JÓL. Persze nem kezdem el ecsetelni, hogy MIHEZ KÉPEST. Ahhoz képest, amikor teljesen egészséges voltam... máshogy vagyok most. Testileg gyengébben, az egyik karomban alig van erő és elég gyakran fáj, viszont lelkileg teljesen máshogy vagyok. Nem azt mondom, hogy megváltoztam, mert ahogy írtam az előző bejegyzésemben, nem vettem óriási fordulatot. De máshogy látom a világot. Ez a szemlélet mégis változóban van, úton vagyok, alakulok.
Ahhoz képest, amikor a kórházban, a második műtétem estéjén összeestem a WC-ben, ahhoz képest, köszönöm szépen, nagyon jól vagyok! Ahhoz képest is, amikor először megláttam azt a hatalmas vágást a hónom alatt és még tovább... Közelről elég horror volt. De akkor úgy láttam az arcokon, hogy távolról is. Ahhoz az estéhez képest, amikor először kaptam interferont, huhúú, csodálatosan jól vagyok! Most nem ver a láz, most lábra tudok állni, most nem kell ok nélkül sírnom. Hogy ez este is így lesz-e, majd ha hat a szer, nem tudom. Lehet. Az is lehet, hogy ma is kiüt, de másnap úgyis minden más. Akkor más miatt kínlódok, de a hétvégén 2 nap szünet, pihenhet a testem.
Tehát az, hogy hogy vagyok, nálam mostanában viszonyítás kérdése!
Ha megkérdezed, elmondom szívesen, de nem tudom annyival lezárni, hogy köszi, jól. Hozzá kell tennem, hogy mihez képest, hogy értsd, mit jelent ez a pillanatnyi állapot.

Tegnap megint hallgattam az agykontrollos Gyógyulj meg! CD-met, amiben az egyik rész arra próbál ösztönözni, hogy kérdezzem meg magamtól, hogy miért alakult ki a betegségem? Rengeteg lehetőséget felsorolt (pihenni szeretnék, ki szeretnék lépni a kapcsolatomból, hiányzik valami az életemből, lelkiismeret furdalás gyötör valami miatt) stb. Elgondolkodtam, úgy igazán mélyen és megkérdeztem magam:

Miért alakult ki a betegségem?

Egy belső érzés megfogalmazta bennem a választ. Nem tudom, hogy tényleg ez-e az igazi oka, nem tudom, hogy valóban ez lenne az az indok, amiért ezeken megyek most keresztül, de ha igen, akkor ezzel nagyon komolyan kell foglalkoznom és ha tényleg ez, akkor óriási feladatok várnak rám. Azt sem tudom, hogyan kezdek majd bele, azt sem tudom honnan jön majd az ihlet, hogy kitaláljam, merre induljak, hogy elkezdhessem, nem tudok még semmit. Bízok és hiszek abban, hogy a megfelelő időben, megkapom a válaszokat. A válaszokban pedig benne lesznek azok a segítségek, amikre szükségem van az induláshoz.
Gondolom érdekelne Titeket, hogy mi lehet az oka a betegségemnek. Azt hiszem, ezt nem szeretném így lazán, egy mozdulattal leírni, kijelenteni, ez ennél sokkal nagyobb dolog. Talán igazam van, de lehet, hogy tévedek, az idő majd vagy bebizonyítja az igazam vagy megcáfolja. Ha sikerült elérnem azokat a dolgokat, amik még csak fogalmazódnak bennem, akkor majd egyszer, ha elértem őket kimondhatom, megmutathatom: NA EZÉRT LETTEM BETEG, HOGY EZEKET MIND MEGTEREMTHESSEM!

Mert bizony ha nem történt volna meg, ha nem állapították meg volna, hogy beteg vagyok, akkor kényszerítene az élet ilyesfajta gondolkodásra. S hogy hálás vagyok-e a betegségemnek azért, amit kihoz belőlem? Inkább azt tudom mondani, hogy Istennek vagyok hálás azért, mert időben figyelmeztetett. Szólt, fejbe kólintott, hogy én ennél többre vagyok képes, mint amennyit hiszek magamról, hogy ennél sokkal több a lehetőségem, csak csinálnom kell. Lesz most időm pihenni és kitalálni, merre tovább. Hiszem, hogy mellettem lesz és segíteni fog.

Mára ennyi :)

Köszönöm, hogy olvastatok, szép hétvégét mindenkinek!

Változás.

Az ember azt gondolja, hogy ha találkozik egy komoly betegséggel, megváltozik tőle az egész élete.
Én ma gondolkodtam el azon, mi változott azóta, hogy ez velem megtörtént.

A második műtét után nagyon odafigyeltem arra, mit eszek. Igyekeztem jobban beépíteni a táplálkozásomba a zöldségeket, gyümölcsöket, igaz soha nem voltam az a tipikus húsevő, de így az étkezéseim nagy részét ezekből próbáltam fedezni. Persze mellette könnyebb husikat is fogyasztottam, meg teljes kiőrlésű kenyeret. Az édességet igyekeztem minimumra csökkenteni, inkább gyümölcsökkel pótolni. Többször centrifugáztam le magamnak céklát, répát, almát vagy amilyen gyümölcsöm még volt. Reszeltem zöldségeket, gyümölcsöket, hogy minél változatosabbnak lássam ezeket a táplálékokat. A testemnek jól esett, mert nyilván egy csomó fontos dolgot bevittem, a lelkem pedig jól érezte magát, mert tettem azért, hogy jobban legyek. Csíráztattam, teát ittam. És nagyon kevés tejterméket ettem. Azt azért, mert a Gerson-diéta egyik alapja, hogy minimum 3 hónapig semmi tejtermék. Én ugyan nem csináltam meg a diétát, de próbáltam hasznosítani belőle a fontos pontokat.

Hetente minimum 1x gerinctornáztam, mellette relax-jógát csináltam. Mindkettő szuper jól esett. Tornáztattam a karomat, hátamat, hogy helyreálljanak belül a dolgok, hiszen nagyon meg lett bolygatva. Mellesleg úgy gondoltam, a hegemnek sem árt, ha nem szűkül össze annyira.

Olvastam könyveket, az időm nagy részét ez tette ki. Spirituális és segítő könyveket. A rákról, a táplálkozásról, a különböző öngyógyító módszerekről. Fejlődni igyekeztem.

Hogy mi maradt ezekből mára?

Sajnos nemsok.

Az előttem álló legközelebbi célok egyike, hogy ezeket visszahozom az életembe. Iszonyatosan érzem a hiányukat, minden apróságnak megvan a következménye, amit azóta nem csinálok.

Kedden levizsgázom és visszaállítom a rendet. Magam érdekében. Tisztáznom kell, mit tehetek és mit nem, mik a határaim és a határaimon belül mi az, amiben jó vagyok. Amiben jó vagyok, arra ráfekszem és próbálom mégjobbá tenni. Fontos folyamat lesz ez, mert éppen úgy alakulnak a dolgaim, mint ahogy én azt elterveztem nem is olyan rég.

Például már nem vagyok annyira biztos benne, hogy majd bölcsődében szeretnék dolgozni. Nem a gyerekek miatt, őket továbbra is nagyon-nagyon szeretem és nem amiatt, mert fárasztó, mert nagyon felelősségteljes vagy mert kevés a fizetés. Hanem ennél többre vagyok képes, szélesebb a látóköröm és én ennél többet és talán máshogy szeretnék segíteni.
Szeretnék mindenképpen gyermekekkel foglalkozni, de még nem tudom milyen formában. Jó lenne nyitni egy családi napközit például, de ez nagyon komoly vállalkozás lenne. Vagy jó lenne egy olyan bölcsiben dolgozni, ahol hátrányos helyzetű gyerkőcök vannak, mint abban, ahol még a tanulmányaim elején jártam. Abban a gyermekotthonban olyan gyerekek vannak, akik állami gondozásba kerültek. Nagyon szívszorító, de óriási szükségük van a segítségre! Nekem segítenem kell, nem csak nevelnem, gondoznom, nekem ennél többet kell tennem úgy érzem!!

De például egy olyan dologban is el tudom magam képzelni, hogy egy szervezet vagy alapítvány oszlopos tagjaként járjuk az országot és beszélünk a melanomáról, felvilágosítjuk az embereket, ilyesmi. Azt tudnám élvezni és szívvel-lélekkel csinálni. Mondjuk nem főállásban, mert nem szeretném, hogy a mindennapjaimat ennyire ez határozza meg.

Változóban vannak az elképzeléseim. Semmi esetre sem szeretnék megrekedni ott, hogy na én leleszek százalékolva és innentől kezdve nekem annyi, soha nem fogom megvalósítani az olyasfajta álmaimat, amiket anno kitaláltam. Neem, nem vagyok rokkant, sem annyira csökkent képességű, hogy a rokkant igazolványomat lobogtatva majd minden alól felmentetem magam... Igenis vannak álmaim, egyelőre még kialakulóban, de érzem, hogy ha összeszedem magam, fontos dolgokat tudok majd véghez vinni. Nem engedem magam befordulni és azon sajnálkozni, hogy a betegség az egész életemet keresztülhúzta és már nem lehetek az, aki szerettem volna lenni. Lehet, hogy majd jobban oda kell figyelnem a stresszre, táplálkozásra stb; de nem szeretném, hogy az határozza meg a mindennapjaimat, hogy beteg voltam. Tudom, hogy előjöhet és ezért olyan veszélyes meg alattomos, és meg is fogom tenni, amit megtehetek annak érdekében, hogy többet ne kerüljek ebbe a szörnyűségek szituációba, de nem szeretnék egész életemben azon rettegni, hogy jaj, most van-e bennem rákos sejt és jaj le tudja-e gyűrni az immunrendszerem, vagy hogy jaj van-e már áttétem és társai. Ez iszonyat rossz ám! Ezen félni minden nap, hogy jaj merjek enni egy hamburgert vagy összeomlik tőle a szervezetem és mire megemésztem már mehetek újabb műtétre..? Az egész alapvetően egy lelkiismereti kérdés, mert tudod, hogy saját magaddal cseszel ki, ha nem figyelsz oda! Ki az a hülye, aki saját magának akar lelkiismeret furdalást csinálni? Hát én nem, ezért inkább odafigyelek amennyire éppen oda tudok, aztán ha elrontom még mindig megnyugtatom magam azzal, hogy legközelebb jobban csinálom.

A félelemmel egyébként sem vagyunk jó barátok, az utóbbi hónapomat konkrétan végigparáztam! Minden nap minimum 5x megfordult a fejemben, hogy mi van, ha már áttétes vagyok és nincsenek tüneteim, csak alattomosan terjeszkedik a testemben és mire észreveszik már nem tudnak segíteni..? Minden nap hallok ilyen sztorikat, félelmetesek mennyi ember jár így. Persze a családomban is történt már ilyen és még mindig nem tudom felfogni, hogy ez hogy lehet. Azt hiszem megalapozott a félelmem. Már azon gondolkodtam, hogy beszélek Dórival (pszichológus), mert ezt már nem tartom normálisnak, hogy erről szólnak a napjaim, de aztán mentem kontrollra és az Eszter doktornő mondta, hogy ne olvasgassak ilyen sztorikat, hanem saját magammal foglalkozzak, emellett az eredményeim a jó határok között vannak, tehát nem indokolt, hogy elküldjön koponya CT-re, vagy ilyesmire. Abszolút igaza volt és szerintem ez az, ami túllendített az eluralkodott félelmemen.
Egyébként az is nagyban közrejátszik, hogy nem volt időm magamra figyelni, emiatt ugye jött az imént említett lelkiismeretfurdalás, annak következményeként pedig az, hogy elkezdtem félni. Mert tudtam, hogy ennél többet kell tennem. Ezen is dolgozni kell még!

Visszatérve az eredeti gondolathoz, úgy igazán, különösebben még nem változott olyan sok minden. De ha változást kell említeni, akkor az, hogy többet gondolkodok, mindenféleképpen megemlítendő. Jobban odafigyelek, hogy egyes tetteimnek vagy tetteim hiányának mi lehet a következménye, milyen hatással van az rám, esetleg segíthet-e nekem az önmegismerésben, gyógyulásban. Nem tekintek viszont magamra állandóak betegként, nem kezelem magam egy megváltozott képességű valakinek. Egy olyan embernek látom magam, aki nagy lehetőséget kapott: egy új esélyt az élettől.
Nem álltak be nálam radikális változások, nem lett különösebben más a kinézetem, a megjelenésem vagy a stílusom, nem lett gyökeresen más a gondolkodásom, csak érettebb egy fokkal és más szemléletű. Már más dolgokat tartok fontosnak és egy folyamatosan változik. Nem lettem még újra vega, és nem ástam még bele magam a jóga titkaiba. Nem lettem más, mint aki voltam, mégis több szempontból változtam.

Már nem hiszem azt, hogy bölcs és tapasztalt vagyok. Az eddigi életem megtanított arra, hogy minden nap egy új lecke és minden nap új feladatokat kell megoldani. Ez nem egy olyan dolog, hogy az érettségivel vagy az államvizsgával véget ér. Folyamatosan jönnek a feladatok, nincs vége. Nincs az, hogy azért mert 22 évesen beteg lettem én már olyan bölcs vagyok, mit senki más és olyan dolgokat éltem meg, amiről másnak fogalma sincs. Ennél még sokkal okosabb és bölcsebb leszek, mert minden nap gyarapodok valami újjal, amitől több leszek!

Már nem félek annyira a jövőtől, mert örülök, hogy a mai napot megélhetem. Minden nap az adott napot. Tudom, hogy egy folyamat része vagyok és folyamatosan változom. A fejlődésnek még a legelején vagyok és idővel, fokozatosan jutok majd el egy olyan szintre, amikor tényleg azt mondhatom, hogy sok mindent megéltem, van némi tapasztalatom.

Rájöttem, hogy azok a képességek, amik bennem vannak, kibontakozásra várnak. Nem szabad őket elfojtanom, hanem inkább ki kell őket használnom és kezdeni valamit ezekkel az erényekkel. Az, hogy én elvégeztem az ifjúságsegítő szakot és utána gyermekekkel kezdtem el foglalkozni, abszolút nem zárja ki egymást. Mindkettőhöz szociális érzék kell és emberszeretet. Én talán ebben vagyok jó, ehhez értek. Hát akkor meg kell keresnem, miben tudom ezt hasznosítani.

Megtanultam egy icipicit a saját érdekeimet nézni. Erre soha nem voltam képes és még ma sem tökéletes, sőt, inkább elfojtom, de igyekszem tényleg "gyakorolni". Itt nem az önzőségről beszélek, bár néha az sem ártana, hanem arról, hogy ha 2 dolog közül lehet választani, inkább azt választom, ami a másiknak jó és ez nem kifejezetten egészséges. Mindig csak másoknak akarnék örömet szerezni, magamat meg háttérbe szorítva elnyomom a szőnyeg alá? Ez nem normális dolog és főleg nem egészséges. De igyekszem tenni saját magam érdekében ez ellen.

Kicsit még őszintébb vagyok. Ennek köze van az önérvényesítéshez, hiszen az, hogy ki merem mondani azt, ami nem tetszik, magamnak jó. Az meg mégjobb, ha esetleg nekem emiatt jó :)

... és még biztosan tudnék mondani néhány dolgot, de már ígyis sok lehet belőlem.

És aki arra kíváncsi röviden-tömören, hogy hogy is vagyok:

Köszönöm, mellékhatásoktól meggyötörve, vizsgadrukktól bestresszelve, de jól! Ma végre sütött a nap, begyűjthettem a szükséges D-vitamin szükségletemet. Persze csak 5 után merészkedtem ki, ha nem muszáj, nem csinálok magamnak bajt. Nagyon várom, hogy kedden leszóbelizáróvizsgázzak, utána írok magamnak egy konkrét tervet, hogyan fogom visszacsempészni a fent említett dolgokat az életembe.

Jövő pénteken vérvétel, utána héten kontroll, remélem jól áll a vérem :)

Szép vasárnapot Mindenkinek, aki erre jár, bízzunk a jó időben! És nem mellesleg, gondoljunk azokra, akiknek a házát, mindenét viszi a víz, tornatermekben alszanak és joggal érzik azt, hogy az ár az egész életüket mosta el... Én már nem merem nézni a híradót, mert csak összeszorul a szívem. Aki tud, hívja a vonalakat és adakozzon.

Kedden lehet drukkolni, utána mindenképp beszámolok az "élményekről". Csak jó tételt húzzak és tudjak sokat mosolyogni! Ez a titok :)

Szeretettel üdvözlök Mindenkit, sziasztok:

Nati