Sziasztok,

jelentkezem egy rövid bejegyzés erejéig.

Rendben vagyok, megy a feron, gyengít néha a napjaimon, de nem érdekel, tűröm, ebben már elértem a posztgraduális szintet. :)

Azért írok, mert már körvonalazódik egy nagyobb és fontosabb bejegyzés témája, amit az ihlet (folyamatban van), hogy egy éve történt az egész rémálom. Egy éve ilyenkor már eléggé összeomlott körülöttem minden, ami kicsit is bátortalan lábakon állt. Megfordult velem a világ. A rossz eredmények, a kórház, az újabb rossz eredmények, az újabb kórház, egy hónapon belül 2 műtét, a tehetetlenség, a lábadozási szakasz, a kilátástalanság, a remény, a remény, a remény...

Egyre ritkábban jut eszembe. De ma, hogy megint voltam futni és megint elfutottam a kórház előtt, ahol tavaly ilyenkor feküdtem... Kicsit visszatértek az emlékek. Legszívesebben felmennék és megölelnék mindenkit, aki ott fekszik hasonló problémával (vannak ám fent mellplasztikások meg zsírleszívásra várók is) és elmondanám nekik, hogy van remény, bízzanak magukban és amin szükséges változtassanak! Nem szabad feladni.

Tehát lassan érik egy bejegyzés, egy állomásról. Mert itt van, érzem, hogy egyre távolodom, már nem ragaszkodom annyira az emlékekhez, már nem kínoznak minden nap, már nem szomorít el annyira. Kezdem átértékelni magamban. És ez jó érzés! Örülök, hogy itt van. :)

Ma csak ennyi, már kezd hatni a feron, de csak mert futottam és elfárasztottam a testem. Nem gond, legalább érzem.

Üdvözlök minden kedves errejárót!

Nati