Sziasztok,

nem írtam még a hétvégén, úgy volt, hogy nem is fogok, mert olyan dolgok zajlanak bennem, amiken jobb először túllenni, elfelejteni, mintsem benne lenni és úgy írni. Azért egy pár szóban mégis csak jelentkezem, hogy tudjátok, megvagyok, harcolok, teszem a dolgom és iszonyatos erőket fektetek abba, hogy egyáltalán legyen erőm.

Persze nem úgy kell elképzelni engem, mint egy összeesett, vékony, sápadt valakit, a napjaim nagy részében, amikor emberek között vagyok valami csodálatos energiának köszönhetően mindig össze tudom szedni magam és egy fikarcnyi sem látszódik abból, ami belül zajlik. Pedig erősen zajlanak bennem a dolgok, utoljára műtét után voltam ennyire kimerült kb.

Szóval a hetem a bölcsődében... Ha lehet mínuszba menni maradék-erő szempontjából, akkor én oda bőven eljutottam. Erről részletek talán majd a másik blogban, igazából annyi, hogy sikerült kifognom egy olyan tereptanárt, aki elég erőteljesen szívat. Ez annyit jelent, hogy olyan dolgokat is megcsinál velem, ami már bőven túlmegy a "még bírom" kategórián. A héten szélsőségeket éltem át. Hol meglepő időpontokban lett nagyon sok erőm és végtelen türelmem, hol egy nyugodt percben lettem iszonyatosan rosszul és sok óra alvás után néztem ki úgy, mint aki le sem feküdt.
5:30-ra kellett odaérnem a bölcsődébe, ami azt jelenti, hogy 4:20-kor keltem. Erre aztán marha nagy szükségem volt. Elárulom Nektek, hogy 8 óráig semmi dolgom nem volt, kb. csak annyi, hogy szórakoztassam a gondozónőm a mindenféle történetemmel, hogy el ne aludjon... Klassz! Azt hiszem joggal forrtak/forrnak bennem az indulatok, mert másnak, akinek szintén fél 6-ra kellett jönnie, megengedték, hogy később menjen, 7-re, ami már elég sokat számít(ott volna), nekem legalább is... Kicsit szomorú vagyok amiatt, hogy a Sors időnként olyan terheket mér rám, amit marhára nem tartok igazságosnak és még csak tenni sem tehetek ellene, mert nem állhatok oda mindenki elé és kezdhetek bele a mondókámba, hogy "Elnézést, de nem tudok hajnalban jönni, mert melanomás vagyok, interferonnal szúrom magam és pillanatok alatt olyan mértékben gyengülök le a kialvatlanságtól, hogy semmi hasznomat nem fogják venni, sőt még én fogom magam rosszul érezni a munkám csökkent minősége miatt..." - Na, hát ez az, amit nem tehetek meg. Illetve megtehetnék, csak akkor nem fogok végezni.

Igen, kicsit már nekem is unalmas, hogy egyfolytában ezen lovagolok, hogy a gyakorlat vs. egészségem, de elhihetitek, ezek a legfontosabbak, amik kitöltik a mindennapjaimat és marhára igyekszem megtalálni az egyensúlyt, de ez nem az az időszak, amikor ezt maradéktalanul megvalósíthatom :(

Azt találtam ki magamnak motivációnak, hogy ha levizsgázom mindenből, hogyha sikerül az államvizsga meg a gyakorlati vizsga meg az egészségügyi vizsga meg a minden, hogy utána tényleg az lesz az első szempont az életem következő szakaszában, hogy testileg-lelkileg meggyógyuljak. Hogyan fog ez kinézni álmaim szerint:

• visszatérek a mozgásba (tornázni fogok, jógázni fogok, ha bírom, eljárok a pályára futni)
• visszatérek a koncentrált, egészséges étkezéshez (húst hanyagolom, több zöldség, gyümölcs, teljes kiőrlésűek, hajdina, köles, különböző levek, sok folyadék, kevesebb édesség...)
• odafigyelek és fejlesztem a lelkem és a szellemem (agykontroll többször, több ideig, meditációk, relaxációk, könyvek, filmek, jó esetben tanfolyam/ok, vagy legalább módszerek megismerése)

Ezt a felsorolást még rengeteg aprósággal ki szeretném egészíteni és sok-sok tervem van erre vonatkozólag, amikre ha gondolok boldogság önti el a testem-lelkem, úgyhogy ez a jó útnak tűnik!

Már csak kicsit kell kibírni, mondjuk úgy június végéig, de addigra több jó dolog is történik: túl leszek a vizsgáim nagy részén és remélhetőleg mindegyik sikerült (elég nagy megkönnyebbülés lesz), jön haza Alizka barátnőm (!!!), osztálytalálkozónk lesz a gimis társakkal, és ezek mellett még ki tudja mennyi szuper dolog történik majd velem. Tudom és érzem, hogy ez a mostani, kudarcos, nehézkes, kimerült és tűréshatáron is túlmenő időszak múlandó és ha sikerül túllennem rajta, onnantól kezdve egy darabig végre csak a jó dolgokra koncentrálhatok újra! Nagyon várom! :)

Most egyébként folyik az orrom, néha fáj a fejem és meglehetősen gyenge vagyok. De ezek mással is előfordulnak, semmi gáz. A következő héten fél 9-re kell majd mennem, ami jó, viszont tudom, hogy tovább fog fokozódni az ellenőrizgetés és a kritizálás, a megalázás és a határaim feszegetése... Ez iszonyat lehúzó. Az első héten úgy éreztem, nem is akarok többet eljönni ebből a bölcsiből, szeretem a gyerekeket, ott a helyem. Aztán elkezdődött az az iszonyat, ami idáig juttatott, hogy ha arra a nőre gondolok, simán elbőgöm magam és ha lehetne, nagy ívben kerülném el az egész bagázst. Nem, nem, nem... Nem veszek neki ajándékot, ha sikerült a vizsgám és nem fogok jópofizni, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Gyomorideget, legyengülést, nulla életkedvet és egy időre menekülést a szakmától. Igazán köszönöm.

Elég volt a negatívumokból, már saját magamnak is sok az, amennyit kesergek és Titeket sem szeretnélek elszomorítani. Higgyétek el, nagyon éltet, hogy nem sokára vége és újra foglalkozhatok magammal!! Úgy várom, mint egy luxusnyaralást! :)
Addig meg megpróbálok a kis dolgoknak örülni, mint az alvás, ha kisüt végre a nap, ha odabújhatok a Barátom mellé, vagy ha megsimogathatok egy állatot, satöbbi, sokminden. Emellett, ha a bölcsiben valamit úgy megtudok csinálni, hogy abba ne kössön bele; hogy tudjak magamon nevetni; hogy minden negatív dolog ellenére továbbra is tudjam a szeretetem sugározni a gyerkőcök felé. Úgysem az a boszi a lényeg, hanem, hogy a kicsikkel harmóniában legyek. Feléjük az érzéseim továbbra sem változtak.

Nos, ilyen hét áll mögöttem, részletek nélkül. Tudom, hogy mindenkinek megvannak a mindennapi harcai, amik elől nem lehet elbújni és attól függetlenül, hogy egyikőnknek semmi baja, a másikunk meg komoly betegséggel küzd, ezeken túl KELL lenni! Én most tanulom, hogy amikor éles a dolog, amikor igenis vannak problémák és minden nap egy harc, akkor hogyan lehet ha csak percekre is, de kimászni a sz@rból és erőt meríteni a következő napra... Remélhetőleg valahogy így, ahogy én próbálkozom vele. Legalábbis szeretnék hinni abban, hogy nem lesz olyan következménye, ami majd megbántatja velem azt, amiket most eltűrök.

Továbbra is KÖSZÖNÖM mindenkinek a mindennemű segítséget, a rámgondolást, az erőküldést, a mindent!! Hálás vagyok, hogy vannak ilyen emberek az életemben, még ha néha nem is tudok konkrétan róluk, csak jönnek az üzenetek Anyukámon keresztül, hogy drukkolnak, gondolnak rám. Köszönöm.

Akkor mindenkinek kitartást ehhez a ronda időhöz, reméljük hamarosan ismét napsütésre ébredünk és kellemes tavaszi melegségre, az emberek az utcán mosolyogni fognak, a gyerekek kevesebbet sírnak és mi magunk is újra érezzük majd: szép ez a világ!

Nati