Sziasztok,

voltam reggel vérvételen és ameddig vártam az ambulancián, hallottam, hogy egy fiatal, 30-as éveiben járó pasi mondta a felvételi pult mögött ülő lánynak, hogy anyajegy vizsgálatra jött, mert van 2 anyajegye, amik kisebesedtek. Nem tudta megmondani, mikor kezdtek el megváltozni, nem rég vette észre. Én csak álltam és néztem, hogy appám, te aztán jól belenyúltál a kakikba. Legszívesebben elkezdtem volna mesélni neki, hogy mire készüljön, mik fognak várni rá, de nem szabad megijedni, nem szabad rákattanni, hogy jaj itt a világ vége! Persze nem tettem. Csak álltam és próbáltam meglátni rajta azokat a bizonyos anyajegyeket. Mivel volt rajta ruha, ezért nem sikerült megnéznem a saját szememmel. Pedig nagyon érdekelt volna, hogy neki milyen, milyen a formája, milyen a felszíne, minden.
Egyébként ez úgy működne, hogy ő egy teljesen más helyen (a kakasos templomnál) kér egy időpontot, amit meg is kap egy hónap múlvára és majd ott megnézik. Ehelyett, ilyen sürgős esetekben kerítenek egy orvost, aki ránéz, hogy minél előbb cselekedni lehessen. Kicsit csodálkoztam, hogy egyből ott tartották, hogy megvizsgálják. Hihetetlen, hogy tényleg ennyire foglalkoznak a melanomásokkal, melanoma-gyanús esetekkel, le a kalappal, komolyan!

Aztán bent a rendelőben, miközben Mónika vette le a vérem, beszélgettünk kicsit. Kérdezte, hogy van apum, mondtam, hogy jól és milyen szerencsés. Mondta, hogy egyrészt szerencsés, másrészt ő egy aktív férfi, akiben nem szabad betegségtudatot ébreszteni, mert akkor vége. Ez nagyon fontos mondat volt, bennem eddig nem is tudatosodott. Aztán mesélte, hogy sok a fiatal, többgyermekes anyuka, sőt egyre több és nagyon kétségbe vannak esve szegények. Említett egy kétgyermekes anyukát, aki szintén már interferonos kb. fél éve és nagyon-nagyon fél. Nem tudja feldolgozni a betegséget, nem tud vele megküzdeni. Beindult egy anyajegye és bár alapból nem vették volna le neki, a doktornő úgy döntött, szedjék le, mert a nő teljesen kikészült attól, hogy megint van neki gyanús pöttye. Mindezek után sem javult a (lelki)állapota, inkább csak romlott... Mónika mondta is és láttam rajta, hogy nagyon sajnálja őket. Mennyire durva lehet már nap mint nap ilyen emberekkel foglalkozni, látni, hogy rosszul néznek ki, fogynak, elnyűtt az arcuk, nem bírják a terhet, nem tudnak megküzdeni és hónapról hónapra mit sem változnak a dolgok körülöttük, bennük. Minden tiszteletem az övé és az orvosoké, mert hihetetlen, amit csinálnak. Velem is mindig körültekintően, türelmesen és kedvesen foglalkoznak, nem baj, hogy aznap már az 50. vagyok vagy az akárhányadik, nem kapkodnak, megkérdezik, HOGY VAGYOK? Velük ki törődik? Ki kérdezi meg tőlük, hogy hogy vannak, mi újság a családdal, hogy bírják a mindennapok terheit? Talán az élteti őket, hogy számos emberéletet mentenek meg azzal, hogy teszik a dolgukat. Nap mint nap. És talán azt is jó nekik látni, ha valaki jobban van részben nekik köszönhetően és igenis kilábal a betegségből. Csak remélni tudom, hogy számukra esetleg én ilyen vagyok.

Nagyon szívesen találkoznék ezekkel a fiatal nőkkel. Nem azért, hogy azzal hencegjek, nézzetek rám, milyen jól vagyok, hanem azért, hogy meg tudjuk osztani a tapasztalatokat és érezhessék, hogy nincsenek egyedül, igaz nekem nincs gyermekem, de ugyanúgy küzdök a mindennapokkal. Igazából el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt csinálni gyerkőcök mellett. A kontrollok meg a vérvételek meg a gyengeség és a hangulatingadozások... Emlékszem, nem sokkal az interferon elkezdése után már heti 5 napot nyomattam végig 8 órában a bölcsiben és azt hittem beleőrülök. Hogy semmi erőm, hogy csak ülnék egész nap a sarokban és nézném a kicsiket, hogy minden mozdulat egy erőfeszítés és harc önmagammal... Újfent tisztelgek ezek az édesanyák előtt, akiknek muszáj csinálniuk, a gyerekeik miatt. Ott nincs az, hogy bocs kicsim, anya nem tud felemelni, mert annyi ereje sincs, hogy talpon tudjon maradni. Hihetetlen erőket kell ilyenkor megmozdítani az embernek saját magában. És csinálni kell a gyerekek miatt, mert ők teljes embert igényelnek.

Szerencsésnek érzem magam, hogy vagyok abban a helyzetben, hogy járhatok pszichológushoz. Van rá időm, alkalmam és van rá erőm, hogy a vele járó irdatlan mennyiségű érzelmet, gondolatokat, állapotokat fel tudjam dolgozni. Talán azt gondoljátok, azzal, hogy járok Dórához sokkal könnyebb dolgom van. Hát nem. Kőkemény munka. Olyan érzés, mintha az embert a legbensőbb énjéből forgatnák ki és miután kifordították, arra kényszerítenék, hogy jó alaposan vizsgálja, ízlelje, érezze azt, ami benne van, pedig marhára nem akar vele szembesülni. Olyan mély dolgokat hozunk felszínre, amiket igen nehéz feldolgozni. Olyan dolgokat, amiket senkinek nem mondanék el, amikről senkinek nem tudnék beszélni. Gondoljatok bele, ültök másfél-két órán keresztül és folyamatosan a lelked sötét, eldugott részét vizsgáljátok, amibe magadtól még véletlenül se nyúlnál bele, mert tudod, ott olyan dolgok vannak, amik veszélyesek. Vagy kiborulsz tőlük, vagy nem hagynak aludni, vagy nem hagynak úgy általában, átlagos életet élni.
Nagyon szerencsés vagyok, hogy foglalkozik velem Dóra. A kőkemény munka meghozza gyümölcsét. A tudatalattimban való kirándulás folyamatos változásra, újra-és újragondolásra és eddig megfogalmazhatatlan érzések, gondolatok megfogalmazására sarkall.
Nem tudom hol lennék a terápia (vagy mi) nélkül. Azt gondolom, ez a nehezebb út, mert nem mehetek el olyan bennem létező és megbúvó problémák mellett, amikkel meg kell küzdenem. Muszáj őket kifejeznem, szavakba öntenem, elgondolkodnom róluk és feldolgoznom őket. Ez bizony kőkemény belső munka, nincs mese. Az embernek ismerkedni önmagával néha sokkoló és ijesztő, de semmiképp nem kikerülhető. Szerintem kötelezővé kéne tenni. A legjobb lenne, ha mindenkinek lenne egy pszichológusa. Persze van aki ezt úgy oldja meg, hogy Isten a terapeutája, van aki a barátokat "használja" erre, más az anyukáját. Mivel én nem tartozom egyikőjük közé sem, (képtelen vagyok a bennem rejlő mélységeket felfedni akár egy barát vagy egy rokon előtt), ezért kaptam egy pszichológust. És köszönöm a Gondviselésnek őt, vagy a kórháznak, vagy magamnak, hogy elfogadtam, szükségem van rá.

Néha úgy tűnhet, el vagyok szállva magamtól, mert ilyen magasztos, fennkölt gondolatokat fogalmazok meg. Nem, még mindig nem hiszem azt, hogy én olyan húdenagyon bölcs vagy tapasztalt lennék az életben. Annyit tudok, hogy változom és ennek a változásnak vannak kísérőjelenségei, mint pl. az, hogy sokat gondolkodom és ezt le is írom. Hogy megmaradjon és akinek van kedve, elolvashassa. Nem akarok senkit kiokosítani vagy felállítani magamról egy "bölcs gondolkodó" képet. Csak leírom ami a fejemben van és amit érzek. Napi magyarázkodás megvolt :)

További szép napot mindenkinek!

nati