Van is eredmény, meg nincs is.

Üdv itt,

nos, kedves Párom tegnap felhívta az elvileges doktor urat (ő egy nővel beszélt, aki az én orvosom nevén jelentkezett be, furcsa), na mindegy, ez e leglényegtelenebb, viszont azt mondta neki az illető, hogy ráksejteket NEM, ismétlen NEM találtak a kimetszett szövetben, viszont valami szokatlan más szövetet igen. Paff. Nem tudták megmondani, hogy ezzel mi a teendő, elvileg valami nagyon kis része maradhatott benne a lábamban és ha én úgy döntök, akkor kivetethetem, de pénteken összeülnek a többi orvossal és konzultálnak egyet az ügyről, hogy mi is legyen ezzel a dologgal.
Na most, elsőkörben nyilván örülök, mert örülnöm kell, hogy a csúnya, gonosz sejtek ott nem voltak megtalálhatóak. Ettől függetlenül persze bennem van, hogy lehet, hogy máshol... De ezt igyekszem legyőzni. Szóval ez épp eléggé jó eredmény ahhoz, hogy egyet fellélegezzünk. Másrészt itt van ez a másik kérdés, amire a Párom egyértelműen azt mondja, hogy ki kell venni, biztos ami biztos, nekem meg persze elegem van a vagdosásból meg az eredményekre való várakozásból és hagynám... Persze nem így megy ez.

Volt lakótársamnak hála megkaptam angolra szaknyelvre lefordítva a kórtörténetemet vázlatos verzióban, de a tények bennevannak, úgyhogy azt szépen elküldtem a kórháznak, hogy lássák, mi az elősztori.

Nos, innentől várom, hogy mit fognak kitalálni nekem.

Pozitív vagyok és arra gondolok, hogy biztosan a legjobbat akarják és helyes döntést hoznak!

Egyébként pedig köszönöm a Sorsnak, hogy most épp úgy fordult a kerék, hogy ott nem volt semmi.
Az én gyengeségem, de azért van bennem félsz a majd egyszer sorrakerülő staging vizsgálatok eredményeitől. Ki tudja mikor fogok tudni menni, megcsinálják-e itt vagy haza kell miattuk mennem, stb. Minden esetre itt az idő hamarosan, hogy az otthoni TB-m elintézzem (a következő fizuval), biztos ami biztos alapon. Nem lenne túl ideális minden vizsgálatért fizetni, ha itt nem fogják megcsinálni. Nade, Natika kapd össze magad! (Kicsit borongósabb a hangulat a tél miatt, sorry.)

Szóval ez itt a helyzet, kérem.

Mindenkinek jó egészséget és sok mosolyt így karácsony környékén!

Üdv.: Nati

A kimetszés után

Nos, tegnap telelt a 2 nap, úgyhogy szépen eltávolítottam a tapaszt és készültem a látványra.
Érdekes, hogy ennyire "rá vagyok pörögve", de amikor a hátamból szedték ki, azt ugye nem láttam, tehát nem tudtam nézni, hogy hogy néz ki, hogyan gyógyul, stb. Most, hogy a lábamon van, azért sokkal érdekesebb, mert nyomonkövethetem a szervezetem gyógyítóképességeit és hogy napról-napra hogyan forr és forr össze az az eredetileg nyílt seb. Számomra ez érdekes. Megbarátkoztam már a látvánnyal és a tudattal, hogy ezentúl a lábamon is lesz egy "harci sebesülés".
Így néz ki letisztítás után:

Tudom, hogy nem egy szívetmelengeő látvány, főleg, hogy élőben hullámos tőle a lábam, mert ez egy eléggé alapból is feszes felület, amit a damillal csak még jobban össze kell húzni, szóval egyelőre elég barátságtalan látvány a számomra, de tudom, hogy ez még alakul. 

Kicsit rám járt a rúd azzal, hogy másnap egy elég hosszú műszakot kaptam a KFC-ben, szóval rengeteget kellett állnom, mászkálnom, persze egy óra után már fájt eléggé és erre rátett az is, hogy munkatársnőm egyszer véletlenül guggolás közben belekapaszkodott a lábamba, persze pont a sebbe, azt hittem ki fogok ugrani a bőrömből rövidtávon. Szóval fájt egész nap, bicegtem, majd este hazaérkezés után jól felpolcoltam és pihentettem. Másnap lakásnézőbe mentünk, akkor is húzódott nagyon, de nem volt az, hogy minden egyes időpillanatban fájt. Ma ismét munka nemsokára, hosszúkás műszak, kicsit féltem, de nincs más hátra, ez nem a világvége, este majd pihentetem megint. 

Lackóval mindketten ki vagyunk akadva, hogy ilyen sokáig tart az, hogy eredmény legyen. 5-7 hét! A karácsony miatt is persze, szóval megint úgy jártam, mint 3 éve... Karácsony előtt kiszedték, aztán a várakozás... Klassz volt. Mire odajutunk, már el leszünk költözve (halllleluja) és jócskán be leszünk rendezkedve. Beszéltünk már arról is, hogy mi lenne, ha rossz lenne az eredmény, de ezen még nem szeretnénk túl sokat filozofálgatni, inkább arra próbálunk hangolódni, hogy minden rendben lesz vele. 

Nos, nagyvonalakban ennyit az új harcidíszemmel kapcsolatban, lehet, hogy legközelebb akkor jelentkezem, ha kivették a varratokat vagy majd meglátom. 

Most irány a sültcsirkegyár!

Üdv.: Nati

Kezdődik...(?!)

Megérkeztem az első skóciai dermatológiai látogatásomról. Ezzel a szépséggel tértem haza...

Az történt, hogy odaértem a megbeszélt időpontra, (megjegyzem egy kihívás volt pontosan megtalálni a megjelölt helyet a kórházon belül. Gondolj bele, minden angolul, orvosi nevek, soha nem voltál még abban a kórházban...) Végül pontosan odaértem, mondtam a recepciós néninek hogy van egy időpontom, leültetett. Nézelődtem. A páciensek 8O%-a idős volt és többnyire néni. 1-2 középkorú és kb. 1 fiatal. A bőrgyógyászat részen volt kb. 5-6 rendelő egymás mellett és bizonyos időközönként hívták be a betegeket. Tehát alapvetően nem 2OO beteg jut egy orvosra és mindekinek rá kell várnia, hanem x héttel az esemény előtt kapsz egy időpontot, egy bizonyos orvoshoz, akihez be fogsz menni, de ezzel párhuzamosan egyszerre többen is rendelnek, szóval nincs olyan érzésed, hogy úristen, itt fogok ülni holnapután reggelig és az orvosnak addigra, mire bejutok kilesz már mindene és nem lesz jó fej és elég alapos. Mondjuk ezt az doktornénijeimen soha nem éreztem, pedig rennngeteg embert vizsgáltak meg mindig egy nap alatt. Talán csak túl szűk volt a váró vagy magam sem tudom, de más érzés volt Magyarországon. Ráadásul kb. 5 percet vártam, majd hívott egy férfiorvos. Nagyjából tudta, hogy miért vagyok ott, mert a GP-mtől átmentek az adatok. A GP a "háziorvos", angolul general practicioner és ha úgy mész oda hogy totát beteg vagy (influenzára vagy ilyesmire gondolok) akkor 9O%-ban paracetamolt fog feliírni. Szóval vagy kitanulod, hogy hogyan gyógyítsd meg magad skóciában vagy menj haza a kis bajoddal. Nos, ezek alapján nem sokat vártam a bőrgyógyászattól, de pozitívan kellett csalódnom. 

Szóval a doki tudta már, hogy miért vagyok ott, majd elkezdett kérdezgetni. Hogy volt, merre volt, milyen kezelést kaptam stb, majd megkért hogy a leleteim másolatát küldjék el nekem mert legközelebb el kell hoznom, hogy lássák a részleteket. Kérdezgetett még dolgokat, mindez kb. 1O perc volt összesen majd megnézte kukkerral (dermatoszkóp) a pöttyeim. Megemlítette, hogy elég sok van a hátamon :) Jeleztem, hogy tudok róla. Azt mondta, hogy azokkal ránézére minden rendben, majd szétnyomkodott, kicsit máshogy és máshol is, mint ahogy otthon szokták. Persze a nyirokcsomóimat jó alaposan (mindig fáj a műtött hónaljamnál ez a procedúra), a lábamnál is, amin meglepődtem. Hasamat is, ami szintén új volt. Aztán hopp, ráakadt a szeme egy, a bal lábamon lévő kisebb méretű pöttyre. Kérdezte, hogy ez változott-e az utóbbi időben? Mivel változott, ezért mondtam neki, hogy az utóbbi fél évben eléggé. Milyen volt előtte - kérdezte ő, énmeg próbáltam okosan válaszolni neki a frenetikus angol nyelvtudásommal. Próbáltam a lehető legpontosabban megfogalmazni, hogy mikortól és miben változott. Nézegette a kukkerral elég sokáig, jobbról, balról, úgy hozzátapasztotta, hogy szerintem a csontvelőmet is látta ha elég jól figyelt. 

Hümmögött kicsit, aztán megkért, hogy öltözzek fel. Addig bőszen írt. 

Miután visszatértem a függöny mögül, már leírt egy oldalt. Furcsa, hogy itt nincs asszisztens, hanem ők, saját kézzel írják le az egészet. Ezen spórolnak, vagy ennek valami más az oka? 

Írt még egy kicsit majd elkezdte mondani, hogy mi a helyzet. Mondta, hogy előfordulhat, hogy bizonyos vizsgálatokat majd Magyarországon kell elvégeztetnem, ha megyek majd haza. Mondta, hogy bizonyos vizsgálatokat itt is meg tudnak csinálni, de majd minden akkor derül ki, ha pontosan látják majd, hogy mi a kórtörténetem a leleteim alapján. Ezen csodálkoztam kicsit mert nem értettem hogy mitől függ, hogy itt vagy otthon kell megcsináltatni... De abban sem voltam 1OO%-ig biztos, hogy ezt mondta, szóval majd második körben bátrabban kérdezősködöm. Aztán mondta, hogy most az fog következni, hogy fogok kapni egy alapidőpontot, amikor vissza kell majd jönnöm, de ha valami probléma van a pöttyel, akkor annál hamarabb, mert akkor azonnal intézkednek. Nos, ezt a lehetőséget nem igazán szeretném célba venni, de nem kezdtem el neki magyarázni. 
Következő dolog, hogy most el fogok menni szépen szépen lefényképeztetni a pöttyömet, aztán pedig egy kimetszésre, mert ezt bizony el kell távolítani és megnézni, hogy mi a helyzet vele. Nos, első körben ennek őszintén tudtam örülni, mert minden olyan gyanús vagy gyanúshogygyanús anyajegyet, pöttyöt, izébizét azt szeretnék magamról eltávolíttatni, szóval hajrá, akarom, gyerünk csináljuk! Aztán ahogy realizáltam a helyzetet, kicsit bátortalanabb lettem és jöttek a kérdések: Már megint? Most komolyan megint elkezdődik? Jön az aggódás, a várakozás, a félelemhegyek, a kérdőjelek? Úrrá lett rajtam ez a bizonytalanság, hogy egy ilyet hogy a fenében tudnék végigcsinálni egy idegen országban egy idegen nyelven? Ez durva, egyszerűen túl durva. De nem kell még aggódni, nincs eredmény, csak szépen el kell menni leszedetni, igen, oké, fájni fog, aztán szépen lesz egy újabb vágásom, meggyógyul, ki pörög ezen? Eggyel több vagy kevesebb... Elköszöntem a doktorúrtól majd elküldött egy fiatal csajszi a pulthoz, hogy kérjek időpontot, de fogalmam sem volt, hogy mire. Addigra már eluralkodott rajtam az egész annyira, hogy nehezemre esett mindent felfogni. Odamentem a pulthoz és elmondtam, hogy engem ideküldtek időpontért. Kérdezte a nő, hogy ma volt-e a vizsgálatom, mondtam, hogy yes. Kaptam egyet januárra, na mondom, az frankó, majd januárban kivágják, addigra meg ha para van imádkozzak megint és lesz valami. Aztán utólag kiderült, hogy nem úgy van az... Visszamentem a csajhoz, átvett egy skót nő (egy szót nem lehet érteni abból, amit mond) és lehadarta, hogy hova kell mennem fényképezésre. Kértem, hogy mondja el mégegyszer. Akkor sem sikerült tökéletesen megértenem, de gondoltam majd csak útbaigazít valaki, csak induljak el a helyes irányba. Annyit értettem, hogy kávézó meg ott már meg fogom találni, de köszi, abban sem voltam biztos, hogy az a tetves kávézó merre lehet. Jó, nagy levegő, elindultam, kávézó megtalálva, de semmi jelét nem láttam annak, hogy erre akármi is lehet a semmin túl... Tébláboltam ott egy pár percig, majd randomra elindultam egy irányba, aztán már éreztem, hogy erre lesz. Annyira felbátorodtam, hogy meg sem kérdeztem a takarítócsávót, mert tudtam, hogy jó felé megyek. Úgy is lett, hamarosan megtaláltam a táblát, amit követtem aztán egy kedves idős néni megmutatta, hogy hova kell pontosan mennem. A büfésnéni mondta, hogy kopogjak be, fél perc múlva kijött a fényképésznéni egy nagyonidős nénit kísérve, majd azonnal behívott. Beállított szépen, kettőt kattintott és már mehettem is vissza. Akkor már eléggé elegem volt az egészből, mert annak idején 3 éve is így kezdődött minden és nem tudtam hova tenni a tényt, hogy most megint ezt kell csinálnom csak még nehezítettebb verzióban. Bár ha jól megnézem, az valamennyit javít a helyzeten, hogy egyszer már túlvoltam ezeken csak most annyiban más, hogy mégis minden új és kihívás. Ettől függetlenül nem kevésbé riasztó.
Visszamentem, már egyből vezettek is egy helyre, ahol a kezembe nyomtak egy ilyen információs papírt, miszerint velem most biopszia fog történni és jelezzek, ha bármilyen szívproblémám van vagy gyógyszert szedek vagy bajom van az érzéstelenítéssel. TESSÉK?? Milyen érzéstelenítés? Most megint valami olyan fog következni amiben VÁGNAK? Besokkolódtam kicsit, mert a tudatlanok állapotában lebegtem eddig abból kifolyólag, hogy nem értettem, hogy MA fogják kimetszeni a kis drágát és az időpont, amit a pultnál kaptam az a következő látogatásomnak az időpontja. Szóval eléggé össze voltam már zavarodva időpontok és történések tekintetében de kezdett kiviláglani, miről is van szó. Mivel nem voltam teljesen biztos a dolgomban, ezért megállítottam egy arra közlekedő ottdolgozó nénit és megkérdeztem tőle, hogy most az fog következni, hogy kimetszik az anyajegyem vagy sem? Mosolygott egyet, hogy igen, az fog történni, de ez csak egy kicsi dolog, ne féljek és továbbvonult. Nos, mint akit leforráztak. "Most már biztos." Készültem fejben a beavatkozásra, gondoltam, hogy hasonló lesz, mint annak idején. Túl sokat nem volt időm agyalgatni, mert azonnal behívtak. Szegeden nagyon sokat kellett várnom és minden egyes perc elteltével csak rémültebb és rémültebb lettem. Most tudtam, hogy kb. mire számíthatok. 
Behívtak, két aranyos, beszédes, jófej középkorú hölgyemény fogadott, az egyik azonnal elkezdett beszélni hozzám, kérdezgetni, gondolom masszív figyelemelterelés szempontjából. Jöttek a szokásos kérdések, hogy mikor jöttem, meddig maradok, hogy tetszik stb és eléggé meg lett dicsérve az angolom, hogy ahhoz képest milyen szépen beszélek, amit jól megköszöntem, mert aznap volt elég negatív érzésem azzal kapcsolatban, hogy mennyire is jó... Mondta, hogy de tényleg szép és nagyon érthető és mennyire jó, hogy a skót akcentust is értem! Örültem. Felvázolták, hogy mi fog történni, mondtam, hogy csináljuk, nem az első lesz, tudom mi vár rám. Felfeküdtem, letakarták a lábam, körberajzolt a sebész néni, aztán jött a monumentális tű. Na, akkor kezdődött kicsit a belső remegés... Szúrt, fájt. Szúrt, fájt. Eltakartam a szemem egy pillanatban, mert akkor már nagyon fájt. Kérdezték, hogy jól vagyok-e, mondtam, hogy hát jól, csak éreztem... Szúr még párat, azokat minimálisan kevésbé éreztem. Aztán vártak... Beszélgettünk mindenféléről, ami csak eszébejutott a csajszinak, jól esett, hogy törődik velem, mert tuti látta, hogy kivagyok. Időnként olyan volt, mintha, elkezdett volna vágni a másik, de mindig kérdezte, hogy érzem-e és mindig mondtam, hogy igen... Oké, ez zajlott egy ideig, megint próbálta, megint mondtam, hogy még érzem. Megörtént ez x alkalommal, amikor úgy döntöttek, hogy akkor kapok több érzéstelenítőt. Akkorra már elöntött a meleg, elkezdtem remegni... Nem éreztem túl jól magam. Megkaptam az újabb adagot, némi szúrást éreztem, de próbáltam nem oda figyelni. Eltelt x idő, megint próbált, akkor már nem éreztem, úgyhogy jött a szike és vágott. Úristen de hálás voltam neki! Csak csinálja már és legyek túl rajta! Eltelt x idő, majd csak rányomta a gézt a sebre, majd történtek dolgok, jött valami szerkezet ami elállította a vérzést, majd összevarrta. Megkérdezte, hogy meg szeretném-e nézni mielőtt leragasztja, nyeltem egy nagyot és igent, mondtam. Szép kis 5 öltéses produkció, mélyedéssel a lábamban, na jólvan mosmár, ragasszuk le és megyek Isten hírével. Eléggé húzott a fejem és remegtem is nagyon, úgyhogy kaptam vizet meg cukot (mennyire jó fejek már..), aztán mondtam nekik, hogy ilyet Magyarországon nem kaptam, úgyhogy köszönök szépen mindent és tényleg hálás vagyok amiért ilyen kedvesek voltak velem és én most távoznék... Hát elindultam nagy elánnal de aztán realizáltam, hogy ez azért húzódik, szóval a 16 perces utat megtettem egy jó háromnegyedóra alatt a lakásig. Bicegtem, mert nem akartam, hogy ez az alapból feszes felület tovább feszüljön és baja legyen a varratoknak. Szóval nagyooonlassan hazaértem, cipő le, láb felpolcol és várja, hogy kimegy az érzéstelenítő és jön a fájdalom. Egyelőre nem szenvedek, meglátjuk majd este. Mondták, hogy szedjek be fájdalomcsillapítót ha nagyon fájna meg ha esetleg belázasodnék. Na nehogymár. Holnap reggel nyitok a KFC-ben, szóval nincs itt nyüszögés kéremszépen. Najó lesz, majd ha Lackó hazaér. 
Instrukciók: 2 napig nem érheti víz, nem futhatok-kocoghatok, de gyaloglásból is a rövidebb távokat válasszam lehetőleg, ne nagyon emelgessek, szóval ne terheljem a lábam. Tekintve, hogy egész nap állok meg megyek a KFC-ben, ezért ez eléggé nehézkes, de majd igyekszem pihentetni, ha hazaértem.
2 nap után levehetem a tapaszt, érheti víz, de ne áztassam. 2 hét múlva 11.-én hívjam a GP nurse-ét (ápolónő), hogy mi volt (gondolom tudni fogja és majd akkor derül ki az eredmény, de nem vagyok biztos benne). 4 hétig nincs uszoda, erőltetés, ilyesmik. Ja, korcsolya sem, pedig terveztük, hogy megyünk. na nembaj, majd később. 

Itt tartok most, egyelőre nem aggódom, várom, hogy ez is szépen meggyógyuljon aztán majd mondanak valamit. Bízom a legjobbakban ismét és arra gondolok, hogy a következő időszakom nem fog megint arról szólni, hogy műtétek, kezelések, szenvedések stb. Az elég meglepő lenne. De csinálnám. 

Szóval így nézett ki az első látogatásom a skóciai bőrgyógyászaton. Nem volt eseménymentes :)

Szép estét, később jelentkezem!


Üdv.: Nati

Csendben lenni

Egy keveset fogok most arról írni, hogy mi az, ami annyira hiányzik nekem a rohanó mindennapokból és minden pillanatban, amikor önmagam szeretnék lenni csak egyetlen válasz van arra, hogy hogyan valósíthatnám ezt meg, ez pedig a "csendben levés" vagy másnéven a meditáció.

Írtam már arról, amikor annak idején elkezdtem a pszichológusommal és valószínűleg arról is, hogy milyen pozitív tapasztalatokat szereztem ezzel kapcsolatban. Egészen máshogy láttam a világot, színesebben, békésebben, de a legfontosabb, hogy saját gondolataim, mondanivalóm is sokkal letisztultabb és tartalmasabbá vált, mint azelőtt. Nagyon tudom, hogy mennyire lehetetlennek tűnik napi 1O-2O percet rászánnia az embernek a napjából, hogy megteremtse a megfelelő környezetet és csak a csendre figyeljen. Nekem nem megy már elég rég óta, de a lelkem mindig vágyakozik az eltűnt állapot után. Élethelyzetemből fakadóan most muszáj újra a módszerhez nyúlnom és beépítenem valahogy, bárhogy a mindennapjaimba, különben végleg elveszek, elúszok az árral. Márpedig nem ez a célom, hanem hogy határozottan tudjam, hogy ki vagyok, hol vagyok, mik a céljaim és mit miért teszek. 

Gondoltam rá, hogy kitalálok magamnak egy minimum 2 hetes "programot", miszerint minden nap minimum 5 percet ülnöm kell és befelé figyelnem. 2 hét elég arra, hogy egy új tevékenység, amibe belekezdünk lassan szokássá váljon és már hiányozzon, ha valami oknál fogva abbahagyjuk. Tekintve, hogy én is elég rohanó életmódot élek, reggel kelés, munka, munka, munka, bevásárlás, lakás, Kedves, persze az utolsó lenne saját magam akire időt szánnék, pedig párkapcsolati és értelmes élet szempontjából is ennek kéne az első helyeken szerepelnie. Sajnálom az időt elvenni a Kedvesemtől vagy vagy bármi mástól, ami kikapcsol vagy segít a pihenésben. Leggyakrabban mindketten olyan fáradtak vagyunk, hogy zuhany és vacsora után egyből az ágyba dőlünk be és alszunk el. 

Fogalmam sincs egyelőre, hogy hogyan fogom tartani magam az elhatározásomhoz, de muszáj leszek. Nem bírok tovább a felszínen úszkálni és várni a csodát. Az egészségem, a lelkem és a gondolkodásom szempontjából is esszenciális, hogy újra megpróbáljam. 

Ha valaki esetleg kedvet kapott, az alábbi videóban rövid betekintést nyerhet arról, hogyan lehet ezt elkezdeni.

Egy viszonylag lényegretörő és hasznos útmutató annak, aki szeretne elkezdeni "csendben lenni" vagy ha úgy tetszik, meditálni. Én nem pont így csinálom, de teljesen használhatónak tartom azt, ahogyan ő mutatja. A lényeg, hogy törekedjünk arra, hogy lecsendesítsük magunkat és ezt egy-egy újabb meditáció alkalmával hosszabbra és hosszabbra nyújtani. Furcsa, különleges és felemelő állapotokat fogunk megtapasztalni, ahogy haladunk az úton. 
Én azt gondolom, azt tapasztaltam, hogy ez az állapot rendkívül pihentető, egészséges és olyan élményeket segít megtapasztalni, amit sem pénzzel, sem más egyéb képességgel nem érhetnénk el. 

Let's try to meditate!


(Kedvenc rövid-meditációs zeném, ami instant módon segít ellazulnom és összpontosítanom. Próbáld ki, nem kell rögtön csodát várni, csak lazíts... Lehetőség szerint fülhallgatóval ajánlom. Ha valaki szeretné írok részletesebb útmutatót is arról, én hogyan csinálom, mire figyelek és mit tapasztalok, amikor már az ideális állapot közelében járok.)

Szép napot és sikeres befelé-figyelést kívánok!

Kedves Olvasoim,

Tekintettel arra, hogy hamarosan elkezdodik a skociai borgyogyaszati 'kalvariam' (ami remelhetoleg siman es zokkenomentesen fog zajlani), uj bejegyzessel fogok jelentkezni.

Kivancsian varom, hogy mit fog tartogatni a kulfoldi orvosi rendszer es milyen hatekonysaggal gondozzak a volt rakbetegeket.

Addig pedig kindenkinek szep oszt es jo egeszseget kivanok!

Nati

Rákbetegség után sem vigyáznak magukra jobban a nők?

"Rákbetegség után sem vigyáznak magukra jobban a nők?"

Forrás: Nők Lapja Cafe

A rákot túlélő nőbetegek sokkal kevésbé figyelnek egészségükre, mint azok, akiknél nem fordult elő a kórkép – derül ki egy meglepő felmérésből. Tény, hogy sok esetben a káros szokások jelentik a kapaszkodót.

Nagyobb valószínűséggel dohányoznak vagy hanyagolják a testmozgást a rákbetegségen átesett nők, mint az egészségesek – legalábbis ezt mutatta ki egy friss amerikai felmérés. A kutatók közel húszezer 35 éves, vagy annál idősebb, rákos betegségben nem érintett, és több mint kétezer-hétszáz, a betegségen átesett 30–49 éves túlélőt kérdeztek és mammográfiával is vizsgálták őket. A második csoportban egyértelműen gyakoribb volt a dohányzás, és kisebb esélye volt annak, hogy a hölgyek bármilyen megerőltető testmozgást végezzenek, egészségüket pedig nagyobb valószínűséggel gondolták rossznak. A betegségen átesettek viszont az alkohollal már csínján bánnak, náluk ritkábban fordult elő, hogy havonta legalább egyszer igyanak.
Testtömegindexük nem mutatott különösebb eltérést, a túlélők közül kevesebben számoltak be hízásról. A most közzétett tanulmány hitelességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik legelismertebb onkológiai szaklap, az American Journal of Clinical Oncology legfrissebb számában jelent meg.
A kutatók szerint elképzelhető, hogy a nőknek, akik túlélték a rákot, hasznosak lehetnek a felvilágosító programok, hogy ösztönözzék őket az egészségesebb életre.

„Mivel a lakosság körében egyre nő a rák túlélőnek száma, egészségük és életminőségük egyre kritikusabb kérdés” – mondta Sarah Rausch klinikai pszichológus, a vizsgálatot készítő tampai Moffitt Cancer Center igazgatója. Az Amerikai Egyesült Államokban összesen 10,5 millió ember él rák diagnózissal, az orvostudomány fejlődésével pedig egyre jobbak a kezelés esélyei.
De hogyan lehetséges, hogy valaki túlél egy ilyen komoly betegséget, és mégsem törődik magával?

A lelkiállapot is számít

Rossz eredmények Magyarországon jelenleg körülbelül 300 ezren szenvednek daganatos megbetegedésben, Európában Magyarországon a legmagasabb az e miatti halálozás. Harminchat európai ország statisztikájának elemzése kimutatta, hogy Magyarország a férfiak összes daganatos halálozási sorrendjében az első, míg a nők összes tumoros halálozási sorrendjében a második helyen áll, a kontinensen a dohányzással összefüggő tüdő- és szájüregi daganatokban Magyarország vezeti a férfiak halandósági statisztikáját, a nőknél a vastagbéldaganatok és a leukémiák esetében az első, az emlődaganatok terén a kilencedik helyen áll hazánk.

„Nagyon személyfüggő, ki hogyan folytatja az életét, az azonban tény: minél több idő telik el, annál inkább feledésbe merül az ijedség, az esetleges fogadalmak” – mondja dr. Bodoky György, az MKOT tiszteletbeli elnöke, a fővárosi Szent István és Szent László Kórház Onkológiai Centrumának vezető főorvosa, jóllehet egészen biztos, hogy az egészségtelen életmód növeli a kiújulás kockázatát. Az onkológus szerint azért is fontos értékelni, jobban megbecsülni az életet, mert a beteg pszichés állapota nagyban befolyásolja a betegség alakulását.

„Ezzel kapcsolatban mindig az a betegem jut az eszembe, aki nagyon súlyos állapotban került hozzánk, özvegy volt, két kicsi gyerekkel, de túlélt, mert tudta, hogy nem mehet el. Amikor a gyerekek felnőttek, kirepültek, rá két hónapra meghalt” – mondja Bodoky György.

Mindent megtesznek?

„Számos beteg esetében még a túlélt rák sem elég figyelmeztető jel arra, hogy egészségesen éljenek. Az emberek jelentős része él úgy kockázatos életmódot, hogy tökéletesen tudatában van annak, mit is okozhat a szervezetének ezzel – mondja dr. Lantos Zoltán, a GFK Hungary egészségügyi divíziójának vezetője. – Persze az egészséges életmód is megítélés kérdése, nem mindegy, hogy az orvosi előírások szerint, vagy szubjektív mérce alapján gondolja valaki úgy, hogy ő mindent megtesz. Például azzal, hogy különböző alternatív, gyógyítónak gondolt eljárásnak aláveti magát, miközben a teste, egészsége ennek esetleg semmiféle hasznát nem látja.”
A piackutatók szerint a számok egyértelműen azt mutatják: az emberek jó része csak akkor figyel az egészségére, ha beteg lesz, de van, akinél továbbra sem „kapcsolódik fel a villany”.

-----

Namost erről szólnék pár szót.

Legeslegelőször az jut eszembe, hogy az az ember, aki egy rák után nem hajlandó lelki gyengesége miatt belenézni a tükörbe és szembesülni azzal, hogy ha nem változtat, akkor következő alkalommal is meg fogja kapni, csak akkor már lehet, hogy nem fogja túlélni, nos ehhez annyit fűznék hozzá, hogy sajnálatos. 

Számomra hihetetlen, sokkoló és valahol fájdalmas is, hogy az emberi butaságnak bizony van az a szintje, amikor "inkább el sem megyek az orvoshoz, mert úgyis talál valamit". Rendben, hogy pánikreakciók indulnak el az emberben, ha problémát észlel magában, első körben szerintem mindenki így van ezzel. Van, aki megbékél, van aki tagad és van, aki a szokásos fázisokon megy keresztül, mire beismeri, hogy nincs más hátra, mint összeszedni az erejét és menni, csinálni, legyőzni.

Csupán csak afelett nem tudok napirendre térni, hogy ha az ember minden erejét összeszedve legyőzte a kórt, azután miért hagyja el, miért felejti el magát olyan szinten, hogy szinte meghívja magához a betegséget, mondván, hogy ha először nem sikerült megtanulni a leckét, akkor tessék, itt van másodszorra, hátha eljut a kisagyadig a feladat. 

Kérdezik tőlem időnként, hogy még mindig odafigyelek? Még mindig eszembe jut?

IGEN, odafigyelek. A táplálkozásomra, a gondolkodásomra, de elsősorban a lelkemre. 

Van, aki szerint én anno teljesítettem a "feladatot", tehát nem kell attól rettegnem, hogy újra előjön bennem. Nem félek konkrétan tőle, de eszembe szokott jutni. 

Nekem jól esik odafigyelni, mert ettől biztonságban érzem magam. Mindenki más is mérlegelhet és dönthet, hogy neki mit jelentett. Nem hiába kapja senki és semmiképp sem ok nélkül.

Jelentkezem, külföldről!

Kedves Olvasók,

az utóbbi pár hónapban nagyot változtak az életkörülményeim, ugyanis nagyot léptem... Egészen külföldig! Március 11.-e óta Skóciában élek, itt dolgozom, itt tapasztalok. Nagy változás ez az életemben, hiszen soha nem költöztem még külföldre, nem próbáltam még idegen nyelven kommunikálni napi szinten emberekkel, nem csöppentem még egy ennyire különböző kultúrába. Igen, itt a férfiak hordják a szoknyát, itt sokkal többet esik az eső és emiatt sokkal zöldebb a fű. Mindenki jött mindenhonnan, csütörtökön kezdődik a hétvége bulizás szempontjából és nincsenek hajléktalanok. Délben nem harangoznak és kevésbé népszerű a marhapörkölt savanyúuborkával. De nem is ez a legfontosabb. Beszélek kicsit a testemről és a lelkemről.

Nos, a nagy elhatározás ellenére nem vagyok még 5O kiló, pedig kitaláltam, hogy ha kijövök majd lefogyok, mire májusban először hazalátogatok. Ez a terv gyorsan romba is dőlt, mert szerencsémre viszonylag gyorsan kaptam munkát, ami miatt megfelelő kalóriamennyiséget kell a szervezetembe juttatnom ahhoz, hogy talpon tudjak maradni 8-9 vagy több órát is egyhuzamban. Azt, hogy talpon, szó szerint értem, mert ezidő alatt végig állnom, mennem, talpalnom kell. Kaja nélkül nem menne, vagy összeesnék vagy olyan szinten állna le az agyam, ami miatt csak én kerülnék nagyon kellemetlen helyzetbe. Szóval maradt az "enni kell" verzó. A testem kb. ugyanolyan, mint amikor kijöttem, nagy változást nem tapasztalok rajta. Nem kergetem görcsösen a "le fogok fogyni" álomképet, mert azóta sem kaptam arra utaló beszólást, hogy dagadt lennék vagy hasonlók. Az itteni nők sokkal magasabb testzsírszázalékkal is olyan bátran húznak miniszoknyát, ami engem először sokkolt majd megszoktam a látványt. Azért nem szeretnék rájuk hasonlítani, takargatom is magam, ahogy tudom.

Viszont lassacskán idekint is sikerül megközelíteni az egészséges táplálkozás témakörét, amit valljuk be, itt még sokkal nehezebb... Az emberek a kész vagy félkész ételekre vannak beprogramozva, vagy éttermekben, kajáldákban esznek (nyilván nem egészséges ételeket) vagy félkészen megveszik a teszkóban. Eleinte én is belefutottam pár ilyen történetbe, de elkezdtem újra hallgatni a testemre és pénztől és időtől függően már megfelelően oda tudok figyelni arra, mi kerül az asztalra majd a gyomromba. Még mindig nem tökéletes, de az itteni kínálathoz mérten még mindig egészségesebben táplálkozom, min a legtöbb ember. Ma borsófőzeléket készítettem halrudakkal. Van még mit finomítani, de jobb, mint a hamburger.

A lelki dolgaim... Nos, vannak kihívások. Vannak megmérettetések. Úgy érzem, lassacskán megtanulom kezelni azokat az új helyzeteket, amiket elém vet a sors, hiszen én akartam. Néha elgondolkodom, hogy biztosan ez volt-e az, amit kívántam magamnak, de hát tényleg változást, új kihívásokat szerettem volna, hát megkaptam!

Mindig a kialakult negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki milyen erős. Ha jól mennek a dolgok, akkor nagyon könnyű hangoztatni, hogy én milyen erős vagyok. - Csernus Imre

 

Igaz. Amikor rendben mennek a dolgok, hajlamos vagyok én is elhinni, hogy ez már örökre így marad, ami természetesen nem igaz, de akkor, ott, jól esik elmerülni abban a pozitív áramlatban, mert ez csak tovább fokozza az elégedettségérzésem.  Azt mondom, hogy én nem szeretnék már akkor is attól rettegni, hogy jaj de rossz lesz majd később, hiszen "a jó után a rossz jön" és hasonló közhelyek, hanem inkább szeretnék kihasználni és teljesen átérezni, magamban érezni azt a boldog, önfeledt és valójában tökéletesen elégedett érzést, amit csupán csak egyetlen egy pozitív történés generált bennem. Ugyanúgy, ahogy nem szeretnék a szerelmem első napján már azon rettegni, hogy jaj, milyen rossz lesz majd, ha vége lesz... Nem. Ameddig jó, addig had legyen már jó. És az ilyen napokhoz, órákhoz azért van szerencsém.

Kontrollra akkor megyek legközelebb, ha hazajutok, előreláthatólag júliusban. Akkor mindenképp megjelenek. Addig pedig magam vizsgálom s ha bár a hátam közepére nem látok, igyekszem olyan mértékű önkontrollt gyakorolni, amibe beletartozik a pöttyeim ellenőrzése a nyirokcsomóimmal egyetemben. Nem felejtettem el, honnan jöttem. Féltem attól, hogy ha kijövök majd kikerülök a "biztonságos zónából" az orvosaimmal, akik rendszeres felügyeletet biztosítottak lelkileg azzal, hogy tudtam, hogy ha bármi van, csak sétálok 1O percet vagy biciklivel ott vagy 5 perc alatt és máris tudnak valamit mondani... Most ettől nagyon távol állok, ezért érzem valószínűleg azt, hogy továbbra sem szabad megfeledkeznem arról, hogy figyeljek magamra, a testemre, a lelkemre és ne felejtsek el az egészségemmel foglalkozni.

A Nap káros sugaraitól teljes mértékben védve érzem magam, hiszen itt elég keveset süt a Nap, aminek negatív hatása is van az ember hangulatára, de legalább fényvédő krémre nem kell költenem :) 

Egy lépéssel előrébb vagyok már a "még ismerkedem a helyzettel" állapotától, de szerintem tökéletesen soha nem fogom a magaménak érezni ezt a helyet. Tanulmányútnak kiváló és csak megerősítni bennem, hogy tényleg képes vagyok olyan dolgokat is megtenni, amiktől sok-sok éven át rettegtem és elképzelhetetlennek tartottam... Bevallom, még pár hónapja sem tudtam elképzelni, hogy egyszer majd egyedül felülök egy repülőre és repülni fogok. Nagyon erős ellenállás volt bennem ezzel kapcsolatban és bármilyen meglepő saját magam számára, mégis képes voltam rá. Ez ad egy olyan szintű önbizalmat, amit bár napról-napra újra és újra csiszolnom kell és újra elővennem, mert gyakran megfeledkezem róla, amikor pl. leordítják a hajam a munkahelyemen. Viszont itt van bennem, már az enyém, nem veheti el senki tőlem. Ezek valahogy erősebbek a negatív a tapasztalataimnál és sérüléseimnél. Jobban szeretek ezekre koncentrálni.

 

Egyelőre ennyit gondoltam írni a külföldi dobbantásomról, köszönöm a megtisztelő figyelmet, mindig jól esik, ha valaki erre jár és érdekli is az, ami velem történik.

 

Üdvözlet Skóciából,

 

Nati

Azt mondják, hogy meghökkentő és egyben csodálatra méltó, hogy milyen könnyen engedek be embereket az életembe, saját szenvedéstörténetemet nyitott könyvként tárom a nagyközönség elé. Én erre csak annyit szoktam mondani, hogy ha már annyi értelme van, hogy azok az emberek akik hasonló cipőben járnak és némi reményt találnak nálam a gyógyulásra, már megérte. Mellesleg azt gondolom, hogy egy ilyen történet olvasása közben azért megfordul az olvasó fejében, hogy "lehet, hogy jobban oda kéne figyelnem magamra". Ez nagyon fontos. Ezért írtam akkor is, mielőtt betoltak majd miután kitoltak a műtőből, amikor megkaptam a kezelés első injekcióját, amikor kritikusra fordultak a vérem eredményei, hogy lásd, lássátok, hogy tényleg muszáj figyelni magatokat, hogy nektek ezt így, ilyen formában ha lehet, ne kelljen átélni. Sokat tanultam, sokat változtam, sokat köszönhetek a betegségemnek, de mindenkit óvva intenék attól, hogy figyelmen kívül hagyja a teste jelzéseit.

Időnként megfordulnak erre emberek, beleolvasgatnak vagy vesznek egy nagy levegőt és elolvassák az első bejegyzéstől az utolsóig. Mindenkinek van véleménye, esetenként hozzáfűzni valója ami abszolút rendben is van. Ha teheti, kérem ossza is meg, szegényebb nem leszek tőle.

Viszont annyit szeretnék kérni azoktól, akik olvasták, olvassák a blogot, hogy akár pozitív, akár negatív véleményük van, azt kulturáltan fogalmazzák meg, ne tapló módjára.

Értem én az emberi nyelvet is.

Köszöntem.

Akkor egy kis februári jelentés.

Annyira, de annyira furcsa, hogy két éve ilyenkor... a "boncasztalon" feküdtem. Lélekben és testben is. Talán ez most így túl drasztikusan hangzik, de valahogy így él az emlékeimben. Képtelen vagyok pozitív élményként visszatekinteni rá, mégis időnként azt érzem, túl drasztikusan élem meg ezeket az emlékeket. Igen, előfordul, hogy kiráz a hideg, ha az interferon injekciókra emlékszem vissza, hogy a mindennapjaim részévé vált, hogy este doboz elő, fecskendő kipakol, fertőtlenítő, adag felhúz, nagy levegő és szúr. Egy idő után annyira rutinná vált az egész, hogy szinte már nem is tudatosan, inkább megszokásból hajtottam végre a műveletet. Az érzést viszont, ami azzal járt, hogy "jaj mindjárt be kell adnom", az feledhetetlen.

Egy évig nyomtam magamba.

Lement rólam 10 kiló, a hajam nagyrészt kihullott, a bőröm sápadt lett. A túlélésre mentem, az tartotta bennem a lelket, hogy egyszer VÉGE lesz! Ezért végig kell csinálnom. Meg fogom csinálni és egyszer le fogom tenni.

Ahova adtam a szurikat néha még ma is fáj. Akkor eszembe jut az egész és újra összeszorul a gyomrom és arra a lányra gondolok, aki akkor annyira harcolt. Én voltam, mégis mintha valaki más lettem volna.

Még manapság is rendszeresen mantrázom "Egészséges és erős vagyok...". Sokszor eszembe jut, hogy attól függetlenül, hogy túlvagyok a 2 éven, még ugyanúgy figyelnem kell és tennem az egészségemért. Kell, muszáj, magamért.

És megteszem.

Szerintem mi az egészség titka? Nos, azt hittem, hogy majd erre csípőből kivágok egy választ, mégis gondolkodóba estem. Mert alapból azt mondanám, hogy a lelki béke. Az viszont egy meglehetősen boncolgatható, ízekre szedhető, elemezgethető állapot, ami több fontos és nélkülözhetetlen elemből tevődik össze. Mire az a több de fontos részecske összeáll, addigra talán oda jut az ember, hogy azt érzi: á, ezt nem lehet megvalósítani, ez annyira nehéz! Nem hiszem.

Nekem annak idején sikerült elérnem a saját belső békémet a meditáció segítségével. Azóta nagyot borult az életem és ahogy egyre kevesebb időm és erőm maradt "ülni", az az energiaszint értelemszerűen fokozatosan csökkent és belekerültem és fizikai és lelki kimerültségbe. De mivel a technika és a tapasztalat a kezemben volt, hogy hogyan is lehetne ezen változtatni, ezért következetesen megpróbáltam megint időt szánni és összeszedtem magam. Neki álltam a problémáim lassú és fokozatos megoldásainak, emellett adtam magamnak időt a töltődésre.

Töltődés, ez szerintem nagyon fontos.

Többféle forrásból lehet töltődni, mondok pár példát, ahonnan nekem sikerült: apró figyelmességek a munkahelyen (elsősorban adni aztán kapni), gyermekek közelsége és szeretete (ez rendkívül gyorsan és nagy erőkkel tud hatni és viszonylag hosszabb ideig kitart), elismerő szavak, közösségi élmény (táborban vezettem 17 éveseket), baráti ölelés, váratlan jóleső üzenet, természetjárás, zene, alkotás, mozgás stb. A felsorolásból kimaradt a szerelem, a kedves csókja és ölelése, - nem véletlenül. Nálam ez mostanában (jó ideje) nem szerepelt a listán, viszont számos hely alkalmas arra, hogy az ember töltekezni tudjon belőle, különösen az erdők és környezete. Ki kell menni, hallgatni kell a csendet, a madarakat, a bogarakat. Valahogy más lesz a hazafelé út.

A napokban olvastam egy cikket a melanomáról, időnként rákeresek és olvasgatok, hogy fejlődik-e a tudomány, találnak-e új terápiát, gyógymódokat, ilyesmit és mindig megállok egy pillanatra, amikor ilyet olvasok: a melanomában megbetegedett emberek 5%-a éli túl a 2 évet.

5 százalék.

Gyomor összeszorul, levegő megáll, agy zakatol.

Emlékszem, amikor elkezdtem kutakodni, javarészt olyan tudományos cikkeket találtam, amikben többnyire az volt levezetve, hogy nem sokan élnek 5 évnél tovább. Mert megjelennek a testben új daganatok itt-ott és gyakran már túl késő, hogy segíteni tudjanak.

Nos, tudom, hogy nem csak rajtam múlik, de nagy részt igen és feltett szándékom túlélni a 2 évet, az 5 évet sőt a 25 és 55 évet is. Naiv dolog azt mondani, hogy "fiatalon rákos voltam, nem sokon múlt, de szeretnék élni vagy 100 évig!"? Engedtessék már meg nekem, hogy éljek! Ráadásul nem is akárhogy. Köszönöm :)

Hogy érzem magam most?

Telve vagyok várakozással. Nem sokára elutazom, egy szigetre, na de nem én leszek a számkivetett, csak egy nagy kalandba vetem bele magam. Elutazok tapasztalni, új embereket és helyeket megismerni, felpezsdülni és némi pénzt keresni. :) Drukkolj, aki most olvasol.

Még jelentkezem mielőtt elröppenek.