omlás.

Atyaúristen... Az előbb beszélgettem Niki barátnőmmel arról, hogy az este nekiállt és elolvasta a blogot a legeslegelejéről. Gondoltam, én is beleolvasok, már annyira másfelé néz a tekintetem az életben, nem szoktam újraolvasgatni.
Elkezdtem.
Először úgy éreztem, hogy egy idegen lány, -akit nem is ismerek- történetét olvasom. Ahogy jutottam sorról-sorra tovább és tovább, egyre jobban összeszorult a szívem. Sajnáltam szegényt mindazért, amin keresztül kellett mennie... Basszus, a kórházas élmények, amikor még csak a szövettan eredményére várt, hogy kell-e műteni vagy sem, aztán hogy kell-e újra műteni, az első műtét után pár héttel... Amikor beült a rendelőbe és a doktornő szomorú szemmel és hihetetlen óvatossággal elkezdte neki mondani, hogy megvan az eredmény és nincsenek túl jó hírei... Amikor felfogta a lány, hogy veszélyben az élete, veszélyben minden álma, a jövőképe, egy hajszálon függ minden, ami élteti az életben és most mintha egy óriásollóval közelednének a hajszálhoz, mintha egy szakadékba akarnák taszítani, mintha egy láncfűrésszel közelednének a torkához, úgy akar vége lenni mindennek és csak azt látja, hogy ami előtte van az kőkemény puszta, sivár, kietlen és ismeretlen. Mi fog történni? Túléli? Elpusztítja? Mi lesz? Miért történik ez, miért most és miért ennyire váratlanul???



Ahogy olvastam egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Mennyire erős ez a lány, hogy mindamellett, hogy végigcsinálta, nem adta fel még ahhoz is volt ereje, hogy mindent leírjon kockáztatva azt, hogy így újra átéli azokat a szörnyű élményeket... Mennyi erő kellett ahhoz, hogy ezt így, ép ésszel végigcsinálja.

... és mindeközben egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ezek velem történtek. Még most is, amikor leírom, hogy mennyire tisztelem ezt a lányt, akkor sem érzem magaménak... Mintha nem is ismerném. Csak egy lány lenne a távolból, akinek sikerült, aki túlélte, aki megcsinálta. Meghajlok előtte és közben nem gondolok arra, igazából ki is ez a lány.

Lehetséges, hogy nem én vagyok? Lehet, hogy azt a részem levedlettem, otthagytam a kórházban vagy beleeresztettem a mindenségbe, azzal a reménnyel, hogy soha többé nem tér vissza és újra az lehetek, aki igazán vagyok..? Miért távolodtunk el ennyire egymástól..? Ez így normális vagy éppen pont hogy nem normális..? Elmebeteg vagyok?

Amikor végre azonosultam a történettel és felfogtam, hogy mindazt, amit akkor leírtam én éltem át, sírnom kellett. Csodálkozva néztem a lelkemre, a testemre. Komolyan én voltam az? Vagy valami igen erős életösztön bújt belém és csináltatta végig az egészet, nem is én voltam ennyire erős, nem is én küzdöttem heteken, hónapokon át, nem is én vagyok maga a csoda, hanem csak bennem valami, mintha felruháztak volna egy szuperhős személyiségével és hatott volna a tudatomra valami szer ami által végigcsináltam, vizsgálatról-vizsgálatra, műtétről-műtétre az egészet úgy, mintha nem is velem történt volna mindez...

Egy könnyet hullattam magamért, csak egyet.

Felfoghatatlan vagyok saját magam számára is. Akkor iszonyatosan nehéz volt, de ami utána jött sem volt mosolyország. Ami most van sem felhőtlen. Teljesen más a két világ, de nem válik el egymástól. Nem tudom, most annyira össze vagyok zavarodva... Annyira nincs a fejemben most rendben semmi. Annyira meg akartam szabadulni azoktól az érzésektől és ilyenkor, amikor visszatérnek, százszoros erővel támadnak fel bennem.

Azt hiszem még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy újra végigolvassam. Majd ha erre képes leszek, talán majd akkor kimondhatom, hogy: TÚL VAGYOK RAJTA.
De ezen még dolgoznom kell, sokat, rendületlenül. Ha a testem állítólag jobban is van, a lelkemen olyan sérülések vannak, amik lassabban gyógyulnak, mint a műtéti sebek.

Úgyhogy most elindulok sétálni és nem akarok egy jó darabig azokra a dolgokra gondolni, amikbe akkor belekényszerültem. Több erő kell ahhoz, hogy megküzdjek az emlékekkel. Majd elfogadjam és félretegyem őket. Nem fájhat örökké.

éjszakák.

Sziasztok,

az éjjel megint érdekes dolog történt. Bár nem voltam beinterferonozva, amikor felébredtem az éjszaka közepén, nagyon furcsákat éreztem. Hányingerem volt, mintha émelyegtem is volna és nem tudtam hova tenni azt, amit érzek. Nem igazán fordult még eddig elő velem, hogy éjszaki felébredéskor hányingerem legyen. Próbáltam egy kicsit ébrenmaradni és megfigyelni mi is történik velem. Első körben megijedtem, hogy a testemmel nem stimmel valami és el fogok kapni valami nyavaját, de aztán azt kezdtem el érezni, hogy itt inkább a lelkemről van szó. Dórával már többször hoztuk szóba azokat a bizonyos démonokat, akik ijesztgetnek és akkor bukkannak fel, amikor az ember legkevésbé sem számít rájuk. Ott voltak körülöttem és várták, mikor parázok be, úgy igazán. De megüzentem nekik, hogy elhúzhatnak a francba, mert itt nem lesz sem pánikroham, sem kétségbeesés, szóval nincs itt munkájuk, menjenek a Tisza-partra, hátha elsodorják őket a hullámok, valami másik dimenzióba, ahol esélyük sincs ártatlan emberéleteket még nehezebbé tenni. :)
Tudom, dilinyósan hangzik és valaki kerek szemekkel olvashatja ezeket a sorokat, de annak üzenem, hogy szerencsés, ha fogalma sincs, miről beszélek.

Úgyhogy a harc folytatódik, bár koránt sem lehetek biztos benne, mi is az pontosan, ami ellen harcolok. Stressz, félelmek, aggodalmak, kétségek..? Talán. Mindenesetre pontosan kell ismernek őket ahhoz, hogy tudjam, mit kell legyőznöm. Most ezen az úton (is) vagyok.

Az éjszaka elég durva dolgokon mentem keresztül. Áá, semmi extra, csak megint nagyon erősen hatott az interferon. Lehet, hogy megint lázas voltam, vagy legalább is hőemelkedésem lehetett, mert amikor hajnalban felriadtam, verejtékes volt a bőröm. Emellett majd szétdurrant a fejem a fájdalomtól. Nehéz volt minden tagom és a szememet kinyitni is felért egy félmaratonnal. Reggel miután eldöntöttem, hogy felkelek, azonnal visszazuhantam és újra elaludtam. Kb. 11-ig ki sem bírtam kelni az ágyból, majd úgy döntöttem most már tényleg összeszedem magam, de előtte magamba szállok kicsit. Gyakoroltam (meditációnak is lehet nevezni), de annyira megrohamoztak az érzések és gondolatok, hogy iszonyatosan nehezen tudtam koncentrálni arra, hogy nem koncentrálok semmire.

A mai nap tehát fejfájósan, mellékhatásosan, közepesen gyengén vagy inkább félig erősen zajlott. Pár utca séta után azt éreztem, hogy nincs semmi erőm és inkább leülnék kicsit pihenni, de mivel utálom elhagyni magam, mentem tovább. Nincs bérletem, ezért most mindenhova gyalog megyek, ami több erőt igényel, de most rám is fér, mert annyi kaját hoztam, ami 5 embernek elég és fogyasztom is rendesen.

Még nem néztem meg, de lehetséges, hogy most pénteken kell mennem újra vérvételre, remélem, hogy nem múlt pénteken kellett volna, mert akkor nagyon mérges leszek magamra. Néha úgy érzem, nem foglalkozom eleget ezekkel a dolgokkal, csak muszájból megcsinálom, de ilyenkor úgy érzem, hogy nem szabad ekörül forognia a gondolataimnak, el kell fogadnom, hogy szúrnom kell magam, hogy vérvételre, hogy kontrollokra kell járnom és ennyi. Kell, hogy résen legyek. Nem rakhatom csak úgy félre, hogy ami történt megtörtént, mert semmi nem biztosít arról, hogy többet nem történik meg. Figyelnem kell magamra, sok minden van még előttem, amit nem tapasztaltam meg, sok öröm és nehézség, amit még át kell élnem. Megoldanom, jobbá tennem, mint magam, mint a világot valamilyen úton-módon. Szeretek élni és hinni akarok abban, hogy megvalósíthatom az álmaim.

Bébiszitternati

Már itt is vagyok! Mesélem.

Nagy nehezen odataláltam a lakáshoz, csörögtem a Tamásnak, hogy megérkeztem, ő lejött, beengedett. Egy fiatal, szimpatikus pasas (oké, igen, nagyon jól néz ki, edzett test, helyes pofi, édes mosoly, erős kisugárzás), felmentünk a lakásra, bemutatkoztam a Párjának is, ő is nagyon szimpatikus.

A kisfiút Gellértnek hívják, de nem fogom túl sűrűn emlegetni a nevét, mert nem szívesen adok ki ilyen infókat, meg nem is a név a lényeg. Leültünk beszélgetni, hogy mit tudok nyújtani, mik az elvárások, tanulmányaimról meséltem, gyakorlati tapasztalataimról, eredményekről, készségekről, képességekről. Igazából eléggé egy hullámhosszon voltunk, csak Gellért volt fáradt vagy nyűgös vagy nem tudom, de eléggé sokat nyafizott. Igaz, nem rég műtötték, szóval elvileg még lábadozási időszakban van, de állítólag nem egy hisztis gyerkőc, sokkal inkább cserfes és intelligens. Még nem tudtunk igazán lespanolni, de ez majd holnap megtörténik.
Mivelhogy holnap reggeltől már én vigyázok rá, 10-re megyek hozzájuk és kb. este 8-ig én leszek vele, amiben minden benne lesz. Várom :) Úgy érzem rendben leszünk a kicsivel, igyekszem továbbra is a maximumot nyújtani, hogy megkedveljük egymást. Apukája elmondott még pár fontos dolgot, amit tudnom kellett róla/róluk. Nem szeretnék pofára esni, de azt hiszem itt jobb lesz a helyzet. A fizetést is megbeszéltük, lehet hogy majd egy kicsit engednem kell az árból, de úgy vagyok vele, hogy ha tényleg korrektül megy minden, fizetnek és rendszeresen kellek, akkor legyen úgy.
A gyerkőc anyukája megkérdezte, hogy odaadhatja-e másoknak is a telefonszámom, ajánlhat-e másoknak is..? Nagyon meglepődtem és persze igent mondtam, mert szívesen vállalok több gyermeket. Nem gondoltam volna, hogy egy munkával még reklámot is kaphatok. Ez jó. Nagyon örülök!

Nagyon jó érzés, hogy újra van munkám. A meglepő az egészben, hogy most semmit nem kellett tennem érte, a neten egy régebbi hirdetésemet találták meg, még nem is egy újat (amit még fel sem tettem)! Persze, hogy nagyon meglepődtem, amikor felfogtam, hogy munkára hívnak. És én azt hittem, hogy lesz több jelentkező és majd versenyezni kell, de úgy tűnik nem. Kérdeztem, hogy mi alapján fognak dönteni, hogy ki vigyázzon majd Gellértre és elsőként a szimpátiát mondták, másodsorban a tapasztalatot, iskolákat, gyakorlatot, harmadsorban a rugalmasság számít nekik. Azt hiszem ezeknek az elvárásoknak megfelelek, bár azt nem tudhatom mennyire voltam nekik szimpatikus. Kicsit fáradt voltam, az lehet, hogy látszott a szememen, de ha valamiért mégsem működik a dolog, akkor megint lépek tovább. De azért én hiszek abban, hogy menni fog!

Holnap mesélek az első napról, ha lesz még erőm 10 óra munka után.

Úgy örülök, hogy újra hasznos lehetek!!

Sziasztok,

épp pár perce írtam le a másik blogba, hogy kaptam ma egy telefonhívást, találkozok egy családdal akinek van egy eléggé mozgékony, kis okos, 2-3 év körüli kisfia, akire alkalmanként kéne vigyázni és szeretnének találkozni velem, hogy megnézhessék hogyan jönnék ki a gyerkőccel, le tudom-e foglalni, le tudom-e szerelni amikor éppen iszonyat cserfes és megviccelni van kedve. Kíváncsi vagyok nagyon, magamra is meg rájuk is, mert szuper lenne, ha egy normális családhoz kerülnék.
Szóval 5 óra körül drukkoljatok, mert akkorra megyek hozzájuk, aztán majd jövök és mesélek, hogy mi a helyzet.
Annyira meglepődtem! A neten találtak rám. Ez még csak amolyan ismerkedős alkalom, nem jelenti, hogy meg is egyezünk, csak gondolom meg akarnak nézni egyébként is meg munka közben is. Tök jogos, én is így csinálnám.
Izgulok kicsit :)

Azért nem voltam neten, mert otthon valami probléma van a hálózati kártyával és bár volt net, de nem tudtam csatlakozni, úgyhogy jópár napig szüneteltettem magam az internet világából. De megvagyok, itt vagyok már Szegeden.
Szerdán kontroll után mentem haza Apuval, őt is megvizsgálták, meg engem is és képzeljétek, nem kell mennem arra a csomó kivizsgálásra, mert a doktornő azt mondta, hogy ilyenkor csak hasi ultrahangot meg mellkas röntgent szoktak csinálni (de valamiért nekem most még nem kell), úgyhogy majd csak ha lejár a kezelés egy éve, azután kell újra alaposan kivizsgálni. Ennek nagyon örültem, mert napokig rosszul voltam egy-egy ilyen sugárzós vizsgálat után és az nem igazán hiányzik. Megtapogatták a nyirokcsomóimat, megnézték a véreredményem, nem lett alacsonyabb a fehérvérsejtszámom, ami jó, mert akkor mehet tovább a megszokott rendben az interferon. Ettől féltem a legjobban, de szerencsére nincs para.

Csütörtökön volt a nagybátyám temetése, illetve nem is temetés, hanem ilyen urnás dolog, tulajdonképpen betették egy oszlopba és kész. A szertartás sem volt olyan hosszú, mint egy átlag temetésen. Nem volt tömeg, de azért összegyűltünk páran. Érdekes ez, hogy meghal egy ember, elégetik és a hamvait beteszik egy bödönbe, amit meg betesznek egy oszlopba. Mintha soha nem is lett volna a világon... Kicsit nehéz ezt felfogni, nekem legalább is.

Pénteken Baján voltunk bőrgyógyásznál, Apunak és Anyunak is volt dolga nála, én csak átadtam az üzenetet, hogy a szegedi doktornénik üdvözletüket küldik. A városban várnunk kellett Apu gyógyszereire, addig benéztük pár boltba mivel zuhogott az eső és találtam magamnak egy csini felsőt. A szombati buliban abban voltam. Tigrislányos :)
Szombati buliról annyit, hogy nem úgy végződött, ahogy indult. Úgy volt, hogy Pori, Zsófi, Balázs és én megyünk, meg ha ráérnek becsatlakoznak majd Szabolcsék Endrével, szóval összegyűlünk páran és Miniben iszogatunk egyet, aztán irány Szikla kirúgni a hámból. Na, ennek ellenére az történt, hogy Balázs lebetegedett, Porinak nem volt nagyon kedve meg 10 másik dolga akadt, Endre Pécsen maradt, Szabolcsnak meg telefon híján szólni sem tudtunk, persze aztán összefutottam vele a városban és azt mondta, lehet benéz hozzánk Minibe, de nem jött, meg mi sem voltunk ott túl sokáig.
Úgyhogy Zsófival fogtuk magunkat, kiöltöztünk, kisminkeltünk, hajatbelőttünk és elindultunk. Először Mini, fincsi koktélt ittunk, majd át Sziklába ahol még nem volt semmi este 10-kor, de 11 körül meg már dugig volt. Boroskólát ittunk, manusokkal beszélgettünk, ők meghívtak minket mi meg szorgalmasan szürcsölgettünk. A végeredmény az lett, hogy speciel én marhára berúgtam, de nem puruttya módon, teljesen képben voltam, csak eléggé elfáradtam :D
A manusok rendesek voltak, akivel én beszélgettem örült, hogy lehet még fiatal nőkkel kommunikálni komolyabb dolgokról is. Oké, tudom, hogy nem egy buliban kell világmegváltani, de mindkettőnknek olyan hangulata volt és szívesen beszélgettünk. A nagy kérdésem ez volt: Szerinted min mennek tönkre a kapcsolatok? Erre ő ezt válaszolta: Hát... szerintem megunjuk egymást.
Van benne valami, neki pedig számos tapasztalata volt, úgyhogy érdemes lehet ezen egy picit elmeditálgatni, hogy hogyan maradhat izgalmas az ember hónapok, évek múltán is és erre hogyan lehet rávenni a másik felet is..? Ha valakinek van kellő tapasztalata vagy gondolata ezzel kapcsolatban, nyugodtan ossza meg. Szerintem a szürke hétköznapokat kell(ene) valahogy deportálni vagy legalább heti/havi 1-2 napot arra szánni, hogy az ember a Társával elmegy valahova kettesben, kipróbál dolgokat, élményeket szereznek együtt. Mondom én így nagy könnyen, aki most épp... nemis tudja miben van benne vagy miben nincs. :) Talán nem nekem kéne osztanom az észt. Úgyhogy meséljetek.

Fél 2 körül jöttek értem Tesóm meg a kis barátja és kedvesen hazavittek. Még otthon is marhára szédültem, azt hiszem már régen eresztettem el magam és jól esett. Hiányoztak páran nagyon, de ez most így jött össze, legközelebb talán máshogy lesz.

Vasárnap pakolás, Mamázás, lazulás, vissza Szegedre. És végre megbeszélhettem valakivel néhány fontos dolgot. Azóta jobb minden itt belül, kérdés meddig.

Na, tényleg összekapom magam és áttanulmányozom a Szuperdada könyvet, hátha szükség lesz rá délután :)

Puszi a kedves Olvasóknak!

kedd reggel

Megérkeztem, gyorsan frissen a "találkozóról". Tippeljetek mi volt?

a.) Mosolyogva odaadta a pénzt, megköszönte, hogy ilyen jó bébiszittere voltam a Kissrácnak és búcsúzóul a hátamat is megveregette, hogy hasznosnak, eredményesnek és sikeresnek érezzem magam tíz másodpercig.

vagy

b.) Kialvatlanul, szakadtan állt elém és hosszú percek erejéig elhitette velem, hogy igen, ott van nála a pénz, amit pillanatokon belül meg is fogok kapni, mivel az az enyém. Majd miután otthagytuk a Kissrácot az oviban töredelmesen bevallotta, hogy egy ganyi forintja sincs, amit oda tudna adni nekem, mert még ő is tartozik másnak, nem hogy nekem tudjon adni pénz.

Na szerintetek? A vagy B verzió?

Aki a B-re tippelt, megnyerte Nati jótanácsát mára, miszerint: Ha megadod a lehetőséget a seggberúgásra, ne csodálkozz, ha seggbe is rúgnak!

Seggbe lettem rúgva, huszonhatodjára körülbelül és már pont annyira fáj a seggem ettől az egésztől, hogy jó előre elment a kedvem a következő ilyen alkalomtól. Itt a magyarázata annak, miért nem vagyok lelkes, ha a munkára gondolok, miért húzom az időt, hogy állást keressek és miért figyelnék inkább egész nap befelé. Mert rohadtul belenyúltam a kaksiba, annak ellenére, hogy mennyire felkészült, elszánt és határozott voltam. Lelkesen vetettem bele magam ebbe az egészbe, rengeteget olvastam, tanultam, figyeltem, hogy én legyek a legjobb, mindent újragondoltam, elemeztem és következtetéslevontam, hogy tapasztaltabb legyek, jól akartam csinálni és végeredményben jól is csináltam. Odaadtam a szívem, a lelkem, a türelmem és a szabadidőm azért, hogy egy kisfiú legalább néhány nap erejéig jó helyen lehessen. Aztán most az kapom, amire gondolni sem mertem és ez szánalmas. Nem az én problémám miatt nem kaptam most meg a fizetésem! A saját gondja miatt kell nekem is szánalmaskodnom, már-már úgy érzem kuncsorognom a saját rohadt fizetésemért. Nevetséges! Amikor utoljára felhívtam, hogy most már tényleg nagyon kell és ez az utolsó időpont, nincs tovább húznia, úgy tűnt, tényleg odaadja. Aztán jött a múlt hétfő, majd a mai kedd. Nevettem, amikor azt mondta, nincs pénze. Átcsapott az egész egy fanyar humorba, én a kék égre néztem és ezt kérdeztem: ez most a valóság? Ha igen, akkor ez egy poén nélküli vicc akar lenni, vagy a kőkemény realitás??
Jelentem, ez a jelen, ez a valóság.
És nem én pörgöm túl, mert az az időpont amikor oda kellett volna adnia a pénzt, ez: 2010. augusztus 4.!!! Aznap dolgoztam neki utoljára és akkor kellett volna odaadnia kb. egy hónapra visszamenőleg azt a rohadt tizenhétezer forintot, tehát ha akkor odaadta volna is már el lett volna késve!!! Értitek már miért ilyen rohadt bosszantó?? Ezért.

Miben maradtunk? Abban, hogy hív, ha meglesz a pénz. Első reakció tudom, hogy az, hogy oké Nati, akkor soha a büdös életben nem fogod látni azt a pénzt, készülj fel.
Sírjak?
Nevessek?
Menjek verőlegényekkel
vagy
várjak továbbra is türelmesen?

Mit tanulok ebből a helyzetből..? Hogy nagyon máshogy kell ezt csinálni. A legjobban akkor örülnék, ha egy váratlan pillanatban az ölembe hullna a tökéletes ajánlat. Mondjuk egy ilyen:
"Keressük Nati bébiszittert egy fél/másfél/két éves gyerkőchöz, akire reggelenként/délutánonként/esténként/egész nap kéne vigyázni. Fizetés lesz, nem kell szánalmaskodni, mi meg jó fejek vagyunk és amit ígérünk, azt be is tartjuk. Kezdés azonnal."

Esetleg valaki? Senki? Egyszer úgyis meglesz...

Nem adom fel és nem mondok le a pénzemről, akármennyire is erre menne ki a játék. Harcolok tovább, ezzel is és addig csinálom, ameddig bírom.

Amúgy tegnap már elkezdtem nézelődni a neten munka után, de így elég nehéz, hogy nem tudom, hány órában nyomathatom majd és mit. Tudom, hogy ettől függetlenül adhatnék fel új hírdetésket, de ha mehetek 8 órában, rendes munkára, akkor nyilván olyanra fogok és amellé nem fér be még a bébiszitterkedés. Ha meg csak 4 vagy 6 vagy akármennyiben, akkor elárasztom az internetet újra és újra. Meg a bölcsiket, ovikat, ha megengedik, hogy kitegyem a hirdetésemet. Ez a terv.

Most pedig megyek, reggelizek majd elkezdem csinálni a kis dolgaimat, mert délután megyek Dórához. Mindig jó oda menni, mármint nem a kórházba, hanem úgy hozzá, annyira sokat segít... Legszívesebben felbérelném örökre. Rengeteget köszönhetek neki. Ő meg azt mondja, magamnak köszönhetem, mert én dolgozom, én csinálom, én tartok ki. Néha úgy érzem, neki nehezebb dolga van velem, mint nekem saját magammal :D

Holnap kontroll, Apuval megyek, neki is holnapra van időpontja. Enyhén rettegek csak attól, hogy túl alacsony a fehérvérsejtszámom. Meg attól is, hogy most fognak elküldeni a mindenféle kivizsgálásra :S Ajhajajajajajajjj. Na, majd holnap kiderül.
Egy interferonos rosszatálmodós éjszaka után, most jól összeszedem magam és igyekszem figyelmen kívül hagyni a rossz dolgokat.

Szép keddi napot Nektek, előreláthatóan hamarosan jelentkezem :)

pussssz.

Ritusnak

Nem enged ez a sz@r kommentelni, ezért ide írom, amit írtam:

Persze, hogy veled örülök Ritus!!!!! NAGYON JÓ HÍR ÍGY KORÁN REGGEL!!! Király! :)

Csak bolond vagyok, mint aki szerelmes, de rendben vagyok, harcolok, megyek, csinálom és közben csomószor félek, de ne aggódj, jól vagyok!!!! És nagyon örülök a hírednek! Pusziiiii

Jól indult a nap, most elmegyek az Ovi elé, hogy VÉGREVALAHÁRA megkapjam a pénzem Cs.-tól. Drukkoljatok bakker, egyrészt kell a zsé, másrészt meg megdolgoztam érte, punktum.

És tényleg jól vagyok, csak felmérgesített, hogy tök fontos bejegyzést írtam és elveszett :)

SÜT A NAAP!

pekándiós mármáláde.

Köszi, megvagyok, nem vagyok normális, kapkodom a fejem, húzom az időt, tiltakozom, ellenállok, felháborodom és elszánt vagyok, megőrülök és illatokat érzek, önkifejezek de nem megy igazán, odafigyelek meg le is sz@rom.
Tennék az egészre, kézenfognám magam és elmennék valami olyan helyre, ahol nincs semmi és a semmiből kell valamit csinálni, úgy, hogy közben nem történik semmi csak vagyunk, én meg saját magam és hol én vagyok az erősebb hol meg én és hosszú idő kéne ahhoz, hogy a kettő eggyé váljon, ekkor lehetne visszajönni, de akkor meg már minek, mindenki csak hülyén nézne, hogy ilyen az ember, aki megtalálta önmagát?

Áh, iszonyatos valami van bennem, egész nap írhatnám egy hülye papírlapra az érzéseimet, akkor sem jönnének ki belőlem, akkor sem lenne egyértelmű mit érzek.

Nem, nem vagyok depressziós, nem vagyok őrült, nem vagyok idegbeteg és még valahol megvan a józan eszem is. Egyszerűen csak nehezen találom az utam és ez rohadtul tud fájni. Szenvedek, de szenvedni jó, mert elvisz valahova. Többet kéne, talán, de ez nem kívánság, mert anélkül is jön.

Fontos dolgok vesztek el, amiket nem lehet újrafogalmazni, amik nem jönnek ki mégegyszer úgy a lelkemből. Tovább forrnak bennem, éppenhogy csak fel nem robbannak, már-már pattanásig feszül a húr és egyre jobban feszít majd robban, s talán senki nem is érti, hogy lehet egy robbanás ennyire más.

Mindegy, megőrülök már megint, mert nem tudom elmondani ami bennem van. Az is csoda, hogy elkezdtem írni.

na sok sikert a következő napokhoz.