omlás.

Atyaúristen... Az előbb beszélgettem Niki barátnőmmel arról, hogy az este nekiállt és elolvasta a blogot a legeslegelejéről. Gondoltam, én is beleolvasok, már annyira másfelé néz a tekintetem az életben, nem szoktam újraolvasgatni.
Elkezdtem.
Először úgy éreztem, hogy egy idegen lány, -akit nem is ismerek- történetét olvasom. Ahogy jutottam sorról-sorra tovább és tovább, egyre jobban összeszorult a szívem. Sajnáltam szegényt mindazért, amin keresztül kellett mennie... Basszus, a kórházas élmények, amikor még csak a szövettan eredményére várt, hogy kell-e műteni vagy sem, aztán hogy kell-e újra műteni, az első műtét után pár héttel... Amikor beült a rendelőbe és a doktornő szomorú szemmel és hihetetlen óvatossággal elkezdte neki mondani, hogy megvan az eredmény és nincsenek túl jó hírei... Amikor felfogta a lány, hogy veszélyben az élete, veszélyben minden álma, a jövőképe, egy hajszálon függ minden, ami élteti az életben és most mintha egy óriásollóval közelednének a hajszálhoz, mintha egy szakadékba akarnák taszítani, mintha egy láncfűrésszel közelednének a torkához, úgy akar vége lenni mindennek és csak azt látja, hogy ami előtte van az kőkemény puszta, sivár, kietlen és ismeretlen. Mi fog történni? Túléli? Elpusztítja? Mi lesz? Miért történik ez, miért most és miért ennyire váratlanul???



Ahogy olvastam egyre rosszabbul kezdtem érezni magam. Mennyire erős ez a lány, hogy mindamellett, hogy végigcsinálta, nem adta fel még ahhoz is volt ereje, hogy mindent leírjon kockáztatva azt, hogy így újra átéli azokat a szörnyű élményeket... Mennyi erő kellett ahhoz, hogy ezt így, ép ésszel végigcsinálja.

... és mindeközben egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ezek velem történtek. Még most is, amikor leírom, hogy mennyire tisztelem ezt a lányt, akkor sem érzem magaménak... Mintha nem is ismerném. Csak egy lány lenne a távolból, akinek sikerült, aki túlélte, aki megcsinálta. Meghajlok előtte és közben nem gondolok arra, igazából ki is ez a lány.

Lehetséges, hogy nem én vagyok? Lehet, hogy azt a részem levedlettem, otthagytam a kórházban vagy beleeresztettem a mindenségbe, azzal a reménnyel, hogy soha többé nem tér vissza és újra az lehetek, aki igazán vagyok..? Miért távolodtunk el ennyire egymástól..? Ez így normális vagy éppen pont hogy nem normális..? Elmebeteg vagyok?

Amikor végre azonosultam a történettel és felfogtam, hogy mindazt, amit akkor leírtam én éltem át, sírnom kellett. Csodálkozva néztem a lelkemre, a testemre. Komolyan én voltam az? Vagy valami igen erős életösztön bújt belém és csináltatta végig az egészet, nem is én voltam ennyire erős, nem is én küzdöttem heteken, hónapokon át, nem is én vagyok maga a csoda, hanem csak bennem valami, mintha felruháztak volna egy szuperhős személyiségével és hatott volna a tudatomra valami szer ami által végigcsináltam, vizsgálatról-vizsgálatra, műtétről-műtétre az egészet úgy, mintha nem is velem történt volna mindez...

Egy könnyet hullattam magamért, csak egyet.

Felfoghatatlan vagyok saját magam számára is. Akkor iszonyatosan nehéz volt, de ami utána jött sem volt mosolyország. Ami most van sem felhőtlen. Teljesen más a két világ, de nem válik el egymástól. Nem tudom, most annyira össze vagyok zavarodva... Annyira nincs a fejemben most rendben semmi. Annyira meg akartam szabadulni azoktól az érzésektől és ilyenkor, amikor visszatérnek, százszoros erővel támadnak fel bennem.

Azt hiszem még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy újra végigolvassam. Majd ha erre képes leszek, talán majd akkor kimondhatom, hogy: TÚL VAGYOK RAJTA.
De ezen még dolgoznom kell, sokat, rendületlenül. Ha a testem állítólag jobban is van, a lelkemen olyan sérülések vannak, amik lassabban gyógyulnak, mint a műtéti sebek.

Úgyhogy most elindulok sétálni és nem akarok egy jó darabig azokra a dolgokra gondolni, amikbe akkor belekényszerültem. Több erő kell ahhoz, hogy megküzdjek az emlékekkel. Majd elfogadjam és félretegyem őket. Nem fájhat örökké.