pekándiós mármáláde.

Köszi, megvagyok, nem vagyok normális, kapkodom a fejem, húzom az időt, tiltakozom, ellenállok, felháborodom és elszánt vagyok, megőrülök és illatokat érzek, önkifejezek de nem megy igazán, odafigyelek meg le is sz@rom.
Tennék az egészre, kézenfognám magam és elmennék valami olyan helyre, ahol nincs semmi és a semmiből kell valamit csinálni, úgy, hogy közben nem történik semmi csak vagyunk, én meg saját magam és hol én vagyok az erősebb hol meg én és hosszú idő kéne ahhoz, hogy a kettő eggyé váljon, ekkor lehetne visszajönni, de akkor meg már minek, mindenki csak hülyén nézne, hogy ilyen az ember, aki megtalálta önmagát?

Áh, iszonyatos valami van bennem, egész nap írhatnám egy hülye papírlapra az érzéseimet, akkor sem jönnének ki belőlem, akkor sem lenne egyértelmű mit érzek.

Nem, nem vagyok depressziós, nem vagyok őrült, nem vagyok idegbeteg és még valahol megvan a józan eszem is. Egyszerűen csak nehezen találom az utam és ez rohadtul tud fájni. Szenvedek, de szenvedni jó, mert elvisz valahova. Többet kéne, talán, de ez nem kívánság, mert anélkül is jön.

Fontos dolgok vesztek el, amiket nem lehet újrafogalmazni, amik nem jönnek ki mégegyszer úgy a lelkemből. Tovább forrnak bennem, éppenhogy csak fel nem robbannak, már-már pattanásig feszül a húr és egyre jobban feszít majd robban, s talán senki nem is érti, hogy lehet egy robbanás ennyire más.

Mindegy, megőrülök már megint, mert nem tudom elmondani ami bennem van. Az is csoda, hogy elkezdtem írni.

na sok sikert a következő napokhoz.