A változás(ra várás)ról

Elkísértem reggel Apumat a kórházba, hogy kiderüljön, mi lett a szövettan eredménye és mik a további teendők. A doktornő telefonban annyit már mondott neki, hogy nem kecsegteti az eredménnyel, de nyilván ezt élőben kell megbeszélni. Odamentünk, kivártuk a sorunkat, majd a doktornő intézett egy szobát, ahol le tudtunk ülni hárman.

Nos, a helyzet az érdekes, mert kisebb a baj annál, mint amire mindenki számított. Apu szerencséjére elég kicsi volt az az anyajegy (itt nem azt értem, hogy ránézésre, kis területen éldegélt), hanem hogy befelé a bőrébe milyen mélységig volt megállapítható. Viszonyítás képpen: az enyém 2,432 volt kb, Apué 0,542, tehát jóval kisebb. És ez az adat minél kisebb, annál jobb, annál nagyobb az esély arra, hogy az ember kimásszon belőle „épp bőrrel”. Az enyémre mindenhol azt írták, hogy magas rizikófaktorú és előrehaladott. Az övé ehhez képest kismiska. Ennek örülök, mert neki nem kell végigjárnia azt a kálváriát, amin én keresztül mentem és megyek is még, jövő márciusig biztosan és még tovább, hiszen életem végéig ellenőrzésekre kell járnom. Persze tudom, megbarátkoztam már a gondolattal, hogy ő és én, a melanoma és én többé már nem tudunk annyira eltávolodni egymástól, mint akkor, amikor még azt sem tudtam, hogy ilyen a világon van. Megszoktam már, hogy szinte heti rendszerességgel látogatom az onkológiát, többet vagyok ott, mint otthon, ezért ha viccesen is, de szoktam magamnak mondogatni, hogy inkább már ez a második otthonom. Gyönyörű háromszög az albi, az onko és az otthonom között.

Szóval, Apunak úgy működött volna az eljárás, hogy kimetszik neki újra az első kimetszést, tudjátok egy nagyobb és mélyebb vágással, aztán megkeresték volna ugyanúgy, mint nekem az őrszem nyirokcsomót és azt is kivették volna. Mindez pontosan egy olyan műtét keretén belül zajlott volna, mint amit rajtam végeztek el. Csak hogy ne legyen unalmas a sztori, Apám persze nem ment bele a műtétbe, azt viszont megengedte, hogy újra kivágják neki, biztos ami biztos. Marha nagy mákja van, mert a doktornő elmondta, hogy nem feltétlenül muszáj kivenni az őrszemet, ha felvállalja azt az 1-2 % kockázatot, hogy emiatt lesz később probléma, akkor lehet csak annyit tenni, hogy újrakimetszés és ennyi. Ebbe belement Apum, mert tudja, hogy ettől még dolgozhat, csinálhatja a dolgait és nem kell befeküdnie, nem fogják altatni, nem kell lábadoznia és nem kell leszázalékoltatnia magát. Ezért most pénteken meg is csinálják neki, aztán jövő hétfő-kedden ultrahangok, röntgenek, a szükséges vizsgálatok. Tulajdonképpen, jövő hét keddre mindenen túl lesz és elfelejtheti ezt az egészet. Folytathatja ugyanúgy a jólbejáratott életét és igazából komolyabban még meg sem rendítette. Iszonyatos mákja van, hihetetlen… Engem inkább ez sokkolt. Jöttek megint a kérdések, hogy hogyan lehet az, hogy én meg annyit szívtam ezzel az egésszel, többször műtöttek, heteket töltöttem a kórházban és a mai napig kezelés alatt állok és ez még nem rövid ideig így is lesz tovább… Rohadt nagy kérdőjelek, amik most a fejem felett himbálóznak, hogy miért…miért… Nem az, hogy ő miért nem lett beteg, mert persze nekem attól nem lenne jobb, ráadásul lelkileg is iszonyúan megrendítene, hanem az, hogy MIN MÚLIK, hogy valaki már nyakig benne van a kakában, míg másnak elég csak letörölni egy darabot az arcáról. Örülök, hogy Apumnak ebből előreláthatólag ennyi volt, mert egyébként sem csinálná tovább, csak magamat érzem megint nyominak, hogy engem miért kapott el ennyire…?

Vannak persze válaszaim, ez nem először merül fel bennem, csak ilyenkor megint fejbe kólint az, hogy mennyire eltérő két eset. Én 22 vagyok, ő 53, ács, rengetek nap érte, én mindig odafigyeltem, tényleg, az életmódomra is, hát ő nemigazán, úgyhogy egyszerűen… Most kicsit ki vagyok akadva. Azt szerettem volna, hogy csak egy kicsit gondolkodjon el, milyen az, ha az embert olyan ténnyel szembesítik, amiből első ránézésre nincs visszaút. Csak azt szeretném, hogy változzon, éppen csak annyira, hogy mindannyiunknak egy kicsit könnyebb legyen vele. Nagyon kemény, nehéz ember. Csak bízni tudok benne és ezért imázni is fogom, hogy néhány pillanatra érezze át ennek a súlyát, hogy mondhattak volna neki sokkal rosszabbat és akkor foghatta volna a fejét, hogy most mi lesz! Ennek ellenére úgy tűnik, precízen megúszta, lesz rajta egy vonal, amit még látni sem lát, hogy emlékeztesse arra, kicsit jobban oda kéne figyelni, magára is és a környezetében élőkre is. Ez fontos lenne.

Ez a változás téma most fokozottan jelen van az életemben, úgy tűnik, mintha folyamatosan azt várnám el az emberektől, hogy változzanak, mert mondjuk én nem vagyok képes elfogadni őket úgy, ahogy vannak. Ebbe a gondolatba nem vagyok hajlandó magam belepasszírozni, mert szerintem nem így van. Azt veszem észre, hogy a változás iránti óhajom azért jelent meg most újra, mert én magam is komoly változásokon megyek keresztül, mondhatni igyekszem fejlődni és igényem lenne arra, hogy ezt más is megtegye. Ne miattam, hanem maguk miatt, hogy megérezzék csak egy kicsit, ha nagyon nem is, milyen érzés az, amikor azt veheted észre magadon, más lettél és egy jobb irányba indultál el. Jobb irányba! Nem feltétlenül olyanba, amerre én szeretném, hogy menjenek, hanem egy érezhetően olyan irányba, ami nekik jobb. És itt most komolyan, egy olyan nem papírra vésett irányról, útról írok, amit akárkitől is megtudhatunk, hogy igen, ez a helyes út, hanem egy olyan, ami lehetőségként bennünk van és választható! Amit külső szemmel talán nem is lehet érzékelni, csak az érzi, aki benne van. Ha ennek az iránynak vannak az életben is mérhető pozitív velejárói, akkor az pluszban még másoknak is jó, de alapvetően mindig arról kell hogy szóljon, akiben ez az egész elindul.

Az a három ember, akire most gondolok, úgy hiszem, tisztában van vele, hogy változtatniuk kell. Sőt, többségük már el is indult ezen az úton. Egyikőjük legalábbis nagyon komolyan és láthatóan egyre jobban érzi magát ebben a helyzetben. Zsuzsó, nagyon örülök, hogy végre olyan események, benyomások határozzák meg a mindennapjaid, ami érezhetően sokat segít Neked! Rég vártam már arra, hogy a Sors ilyen helyzetekbe sodorjon Téged, valamilyen úton-módon, hát itt van! Ez is miattad történik, nem azért, hogy nekem könnyebb legyen (Veled) és ez így van rendjén. Nem tudom, Te hogy vagy vele, de egy nagyon fontos utad az életben, azt hiszem megvan, elindultál rajta. Remélem a kilátás is szép lesz.

Ricsi, a második ember. Róla csak annyit, hogy még most sem tudom, mennyire vette komolyan azt a 9 oldalas levelet, amit írtam neki. Persze, számítottam rá, hogy nem pár nap alatt fogja felforgatni az életét a változás szele, mégis valami arra utaló jeleket, hogy ő vette az adást, vártam volna. Talán van, ha akarom találok de ha szigorúan nézem, hát nem sok. Tudom, idő kell neki is, nekem is, hogy elfogadjam ezt a mostani helyzetet, de azt gondolom, neki semmiképp nem lenne szabad letudni ezt a feladatot annyival, hogy megnyugtatja magát és minden folyik az eddigi medrében. Talán hónapok, esetleg évek múlva jön az Igazi, nagy Változás, talán lesz hozzá közöm, talán semennyi, nem tudhatom, de sokat gondolok arra, hogy jöjjön, kocogtassa meg a vállát és ne engedje elbújni. Nagy szüksége van rá.

A harmadik pedig, akivel kezdődött a történet, ugye az Apám. Szeretném, ha beállna egy olyan nemű változás nála, ami higgadtabbá, türelmesebbé és tudatosabbá tenné őt. Nem kell, hogy a tenyerén hordjon mindannyiunkat, mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy ő nagyon különbözik tőlünk, lányoktól (Anyumra, Hugomra és magamra gondolok ekkor) és valószínűleg nem pontosan így képzelte el az életét, amikor huszonévesen összeházasodtak, mégis kérem a Mindenhatót, segítsen neki lejjebb adni a makacsságából és legyen hajlandó a változásra! Hosszú évek fájdalma ül mindannyiunk nyakán és nem akar leszállni. Ő lenne az első számú személy, aki segíthetne nekünk abban, hogy ez végre feloldódjon és a családi életünk jobb minőségben mehessen tovább. Hiszen szeretjük egymást, fontosak vagyunk egymásnak! És tudom, hogy neki különösen fontos az, hogy egyben maradjon a család, ha magunknak nem is, de a külvilágnak azt mutassuk, hogy minden rendben. Én szívem szerint nem törődnék a külvilággal, inkább a belső folyamatokkal és azon munkálkodnék, ha látnám, igen, ennek van értelme! Nagyon szeretném, hogy legyen, de az első, akinek el kell jutnia a tudatáig ennek a fontossága, az az Apám. Őt ha nem is tudom gyökeresen megváltoztatni, azért még kérhetem a jó Istent, hogy üzenje meg neki vagy mutassa meg, hogy lehetne ezt sokkal jobban is csinálni. Nem tudom mekkora sokk kéne neki ahhoz, hogy egy picit is elgondolkodjon ezen, de ha az én betegségem nem tudott túl sokat változtatni, akkor azt hiszem, itt nem a külső tényezőkben kell keresni a megoldást. Szín tisztán belül. Az ő szívében. Álmodom arról a napról, amikor valami elindul benne és hajlandó lesz arra, hogy önmaga által széppé tegye az emberek mindennapjait. Hiszen szeret adni és egy pontig nem vár érte vissza semmit cserébe. Nagy dolgokat megcsinált már pozitív és negatív értelemben is, hát most itt lenne az idő arra az arany középútra, ami fájdalom nélkül okosan és bölcsen vezeti azon az úton, ami végre mindenkinek jó lehetne.

Előhozott belőlem ez a délelőtt néhány komoly és mély érzést. Talán ezek annyira mélyen voltak, hogy nem feltétlenül tartoznak mindenkire, de úgy gondolom, nem olvassák ezt a blogot olyan sokat és annyira illetéktelenek, hogy az nekem rossz lehessen. Bízom benne, hogy ezekkel a dolgokkal senki nem él vissza és kezdi el felhánytorgatni akár nekem, akár neki vagy bárki másnak, hogy x vagy y milyen ember is valójában, az alatt, amit mutat magából. Megmutatom Nektek, hogy lássátok, vannak dolgok amögött is, hogy kontrollra és vérvételekre járok. Ez nem csak ezekről a muszáj-tevékenységekről szól, hanem sokkal több olyan érzésről, gondolatról amiket csak ritkán engedek szabadjára ereszteni. Egyrészt nem szeretem kiadni magam ilyen mélységekig, másrészt, hogy csak kivételes pillanatokban jönnek… Ez a néhány óra, talán ilyen mágikus pillanat volt, amikor az jött, smink és kendő nélkül, aminek jönnie kellett. Én csak mondatokba szedtem és megörökítettem, kicsit Nektek, kicsit nekem. Hiszen úgyis bennem van, csak néha jól esne felejteni. Ezt, azt hiszem inkább megtartanám és nem engedném. Szeretem a változást és ha jön, én állok elébe.

És Ti hogy vagytok ezzel…?