Sziasztok,

ez a bejegyzés pár napja készült, amikor még alaposan benne éreztem magam abban a problémában, amiről írtam. Azóta változott a helyzet, szinte már eszembe sem jut, de úgy gondolom, olyan dologról írtam benne, ami esetleg Nektek is fontos lehet. Ha másból nem, hát abból a szempontból, hogy a boldogságkeresésről is van szó benne. Íme:

"Én, alapvetően boldog embernek érzem magam, mindattól függetlenül, ami az életben eddig ért. Anyukám, -talán pár éve, talán még annyi se- mondta egy nap, hogy én burokban éltem. Vigyáztak rám, óvtak mindentől, csak ne essen bajom. Bennem ez nem tudatosult. Inkább azt éreztem, hogy az Élet valamiért olyan feladatokat ad, amik mellett nem tudok elmenni gondolkodás és értelemkeresés nélkül. Úgy tapasztalom, ez a mai napig is így van. Valamiért olyan terheket ró rám, amik igencsak feszegetik a határaimat.

Biztos vagyok benne, hogy ez másokkal is így van, hiszen mindenkinek a saját keresztje tűnik a legnehezebbnek, de ha át kéne venni másét, abba beleroppannánk. Ezért cipeljük szorgalmasan, kitartóan a sajátunkat és sóhajtozunk, hogy csak egy kicsit, egy fél órára vagy órára legyen könnyebb, hogy végre újra összeszedhessük magunkat és újult erővel mehessünk tovább…

Az élet apróbb pofonaitól még meg sem nyugszik az arcom, már is jönnek az újabbak, a következők. Azt látom, hallom, tapasztalom mindenkitől, hogy bizony mennek nyaralni. Nagy részük a Barátjával, Élettársával, szóval a Párjával. (Tudom, sokan nem szeretik ezt a szót, de most ez a legmegfelelőbb.) Ilyenkor saját magamban érzem a hibát, hogy minden bizonnyal én egy olyan lány vagyok, akinek ez nem jár. És ekkor nem a saját Páromat hibáztatom a dolgokért, amiért nem milliárdos és nem képes akár szomszéd városig elvinni, hanem magammal vagyok összetűzésben, hogy miért nem tudok én egy olyan lány lenni, akit evidens, hogy visznek, vagy legalább az ötlet felmerül és közösen megszervezzük, stb. Vajon miért nem...?

Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, és ahogy az idő telik, én is változom és bizonyos dolgoknak köszönhetően talán most nagy lett a változás, vagy meredek, vagy nem is tudom. Én úgy érzem, ez nem negatív változás, inkább szükségszerű. Kicsit mintha kezdene nyiladozni a tudatom és egyre jobban felismernék dolgokat. Ennek köszönhető az is, amit az előző bejegyzésben írtam, hogy olyan, mintha azt várnám emberektől, hogy változzanak. Erre Dóra, a pszichológusom azt mondta, hogy a saját változásomat látom másokban, tehát ha én változom, akkor tulajdonképpen igénylem azt, hogy mások is változzanak körülöttem. Persze ő sokkal jobban elmondta ezt. A lényeg, hogy talán az elvárásaimmal vannak a bajok. Persze rögtön tudok vitatkozni magammal, mert úgy érzem, igazából komolyabb elvárásaim másokkal szemben nincsenek. De csak azért nincsenek, vagy nem fogalmazom meg őket, hogy az a másiknak ne legyen bántó, vagy ne érezze azt, hogy nekem meg kell felelni. Nem kell.

Pedig nem hiszem azt, hogy pl. Ricsi megbántódott attól, hogy leírtam neki, szerintem mik hiányoznak a kapcsolatunkból. Vagy, hogy Zsuzsó kiakadna azon, ha azt mondanám, hogy nekem erre és erre a dologból többre/kevesebbre lenne szükségem a barátságunkban. Ilyesmikre gondolok. Ezek olyan dolgok, amiket jobb tudni, jobb felállítani a határokat, hogy mindannyian tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Ezek nem szigorú szabályok, nincsenek kőbe vésve, bármikor lehetne rajtuk változtatni és valószínűleg ez szükségszerűvé is válhat. Most legszívesebben feltennék egy körkérdést, hogy Nektek mik lennének az elvárásaitok velem vagy a bloggal szemben, de félő, hogy erre nem sok ember merne válaszolni. Pedig igazán érdekel! Ha van ilyen és meg mered fogalmazni, írd le! Köszönöm!

Per pillanat egy komoly ellentéttel állok szemben: Üresnek érzem az életem, miközben 100 olyan dolgot fel tudok sorolni, ami széppé, tartalmassá, izgalmassá teszi nekem. Valami mégis hiányzik! Valami őrülten hiányzik és egyre égetőbb ez a hiány. Nem ismerem a választ, hogy pontosan mi az, amire most iszonyúan szükségem lenne, de egyet tudok: Nem szeretnék és Isten segítségével nem is fogok pótcselekvésekbe fogni, pótembereket keresni, póteseményeket gerjeszteni ahhoz, hogy kitöltsem ezt az űrt! Nem szeretnék meggondolatlan dolgokat tenni azért, hogy nekem könnyebb legyen és egy időre eltereljem saját figyelmem a problémáról. Ugyanis érzem, hogy ebbe könnyen bele tudnék csúszni. Valahol már el is kezdődött, de sikerült elkapnom és ésszerű keretek között tartanom. Elkezdtem magam a vásárlással boldogítani. Nyilván nem a márkákra robbantam rá és csak kis összegre kell gondolni, de az utóbbi napjaim a körül forogtak, forognak, hogy azon jár az eszem, milyen ruha, kiegészítő tehetne engem boldoggá. (Tisztában vagyok vele, hogy nem maga a tárgy tenne boldoggá, hanem az odáig vezető út és aztán az, hogy az jól állna rajtam, jól érezném magam benne és ezt mások is látnák rajtam.) Addig nem tudok megmaradni a fenekemen, ameddig el nem indulok, és meg nem találom az adott darabot. Lehet, hogy nevetséges, de csak minimális összegeket vagyok hajlandó kiadni 1-2 darabért, pl. tegnap 50%-os leárazáson, 500 Ft-ért vettem egy ujjatlan felsőt, ami tetszik, szerintem jól áll. Viszont eredetileg nem azt vettem volna meg, hanem egy fehér, szerintem frankó mintásat, de az 700 lett volna. Nem, tovább kerestem és megtaláltam ezt, a zöldet. És tudom, hogy ezt szívesebben fogom felvenni. Ebből a példából is látszik, hogy nem nagy pénzekről van szó, viszont ez már napok óta tart. Ez idő alatt beszereztem pár dolgot, amik szintén nem nagy összegek, de a józan eszem elkezdett figyelmeztetni, hogy itt valami más áll a vásárlás hátterében. Bár szerintem egy nőnek, szüksége van arra, hogy bizonyos időközönként beszerezzen magának néhány ruhadarabot, kiegészítőt, mert fontos, hogy ezektől a tárgyaktól, kicsit jobban érezze magát, mert csinos vagy jó az anyaga, vagy olcsó volt vagy, mert csak úgy, nagyon tetszik neki. De az, hogy folyamatosan ez birizgálja az agyát, nem ésszerű. Nyilván az én agyam is addig kereste, amíg meg nem találta, hogy mi az, ami engem most boldoggá tehetne. A kényszer nagy úr, ezért most a vásárlást választotta. A birtoklás vágyát központosította az agyamban, a vadászatot és a kincs megpillantásának és megszerzésének örömét. Az óhaj, a vágy, ami megelőzi azt, hogy egyáltalán elinduljak, nagyon erős. Viszont vicces, hogy ha van valami, ami nagyon tetszik és szerintem drága, akkor fájdalom nélkül képes vagyok ott hagyni. Aztán napokat tépelődök, járatom az agyam, azon, hogy arra a bizonyos dologra nekem igenis nagy szükségem lenne, egészen odáig, hogy felkerekedek, megkeresem, és újra mérlegelek. És képes vagyok másodszorra is ott hagyni, ha még mindig drága.

Szeretem azokat a dolgokat, amiket megveszek. Szerencsére nem vagyok az a típus, hogy megvásárolok csomó mindent, aztán negyedét sem veszem fel, mert otthon már nem tetszik. Nagyon sokat gondolkodok egy-egy ruha, vagy más dolog megvásárlásán, ezért szerencsére eddig még mindig olyan döntést hoztam, amit nem bántam meg. De ez most csak a vásárlásra vonatkozik persze. Mondhatjátok, hogy de jó nekem, hogy ilyen problémáim vannak az életben, hogy azon kell filozofálnom, hogy rózsaszín vagy lazacszín, esetleg hogy tényleg szükségem van-e 1-1 darabra, de amint írtam ennél mélyebb a gyökere ennek a gyomnak. Abban egyetértek, hogy ez egyfajta kényszer a boldogságkeresésre és mivel most kicsit összeomlottak a dolgok körülöttem, hát erre fokozottan megnőtt az igényem. Úgy érzem, nem fogok egy vásárlásfanatikus fenevaddá válni, aki megőrül attól, hogy még nincs a legújabb divat szerint egy vadiúj rongya sem, legalább minimum 10.000-ért. Inkább most az van, hogy a kis dolgokban keresem a nagy boldogságot. Engem tényleg boldoggá tesz egy felső vagy egy fülbevaló. Szánalmas? Lehet. De nem szégyellem, ezért is merek írni.

A boldogságra mindannyiunknak szüksége van, még akkor is, ha az odavezető út, néha kicsit szélsőséges."