PET/CT meg ilyenek.

Sziasztok,

29.-ére voltam behívva egy újabb PET/CT vizsgálatra, Budapestre. Már rutinosan vettem az akadályt, az egészben a vércukorszint mérés idegesített a legjobban, azt utálom (amikor megszúrják az ujjam). Beadták, sugároztam, vizsgálat (csak egyszer paráztam be, ügyes!), majd el onnan. De gyorsan.
Utána volt szar, mivel reggel 8kor ettem utoljára és olyan fél 6 körül lettem kész a procedúrával. Akkor már nem is voltam éhes, de benyomtam egy banánt, aztán a vonaton faltam fel az összes szénhidrátot, amit útravalóul kaptam.

Zsuzsi barátnőm nagyon rendes volt, kijött elém, elkísért, megvárt, aztán még a vonatállomásra is kivittek, nagyon hálás vagyok, köszi még egyszer! Nem mellesleg sokat javított az eseményen a tudat, hogy vele találkozni fogok és ha nem is leszek 100%-os, azért ott lesz a közelemben és támogat. Ő az egyik olyan fontos pontja a betegség-mizériának, amiért különösen hálás lehetek: a blogomon keresztül talált meg és úgy érzem, mintha a lelkem egy darabját találtam volna meg a személyében.

Az eredményt a szegedi lakáshoz kértem, azt mondták 3 munkanap, ennek ellenére, sikerült tegnap (azaz egy hét alatt) kipostázniuk. Sebaj, megvan.
Hazafelé bringáztam munkahelyemről, amikor belém hasított a gondolat, hogy lehet, hogy mire hazaérek már várni fog a postaládában az eredmény..! Gyomorideg, remegés, minden jött persze, mert ilyenkor szerintem mindig elfogja a rettegés az embert, hogy mi van ha..?
Hazaértem, ott figyelt a boríték a postaládában. Remegés megduplázódik, sírás kerülget, bontsam vagy ne bontsam..?
Lezártam a bringát, szépen felslattyogtam a harmadikra, közben megnéztem a többi lomot amit betuszkoltak a ládába, közöttük volt egy levél az S.O.S Gyermekfaluból. Azonnal ez jutott eszembe: ha most baj van és beteg vagyok, akkor lőttek az álmomnak, hogy elmenjek nevelőszülőnek a gyermekfaluba. Nem, ez nem lehetséges! Szükség van ott rám, ott a helyem, mennem kell várnak!! De ekkor már gyűl is a könny a szememben, mert féltem, annyira féltem, hogy mi van, ha kibontom és részletesen le van írva, le van elemezve, hogy itt, ott, amott ilyen, olyan, amolyan áttétek meg rosszindulatú elváltozások meg mindenféle szörmedvény... Lelkileg teljesen kikészültem abban az 5 percben. Leborultam az ágyamra, bámultam a borítékra... És összeszedtem magam. Kibontottam, elolvastam az első mondatot. Az rendben volt. Aztán a másodikat. Az is. Próbáltam átfutni szemmel az egész levelet, hátha kiszúrom benne azt, ami nincs rendben, vagy valami szót, ami összefoglalja, hogy pozitív vagy negatív, vagy bármit, csak ne kelljen végigolvasnom ebben az állapotban és tudjam már meg végre, hogy MI VAN??!!
Aztán visszafogtam magam és sorról sorra haladva tudtam meg végül, hogy

ÚGY NÉZ KI RENDBEN VAGYOK!!!

Nem részletezném azt, ami a levélben állt, ennyi a lényeg.

Ma hívtam az onkológiát, január elején megyek kontrollra, ott kielemezzük bővebben.

MIT ÉRZEK?

Katarzis, boldogság, megnyugvás, hála, köszönet, öröm, remény és bizonyosság.


És ma, amikor szörnyű napom volt a munkahelyemen, amikor azt éreztem, hogy feladom, pályát tévesztettem, nem akarom tovább csinálni, mert nem értek ehhez, nincs bennem több erő hozzá... akkor csak az tartotta bennem a reményt, hogy egyszer ennek is vége lesz és én csak azért is okosabban és bölcsebben fogok kikerülni ebből a helyzetből! Mert így szeretném, így kell lennie. Kezdő vagyok, a tanulólecke első fejezeténél battyogok, nem tudok még semmit... De mire kell, hogy tudjam, mire eljön az ideje, akkorra igenis ezt a harcot már meg fogom harcolni és győztesként kell, hogy kikerüljek belőle! Lesz még olyan nap, amikor magabiztosan, erősen és teljes hittel fogok bemenni erre a munkahelyre. De ha ez a nap soha nem jön el, bátran fogok odébb állni és tudni fogom, hogy nem jó helyen jártam, de ezt is meg kellett tapasztalnom.

Hát így vagyunk mi, a mindennapok és én.

És szinte minden reggel őszinte mosollyal indulok el a csodabringámmal a munkahelyemre. Elhatározom, hogy ma nem fognak szétidegelni, nem fogok kiabálni, türelmes leszek de végtelenül, sokat mosolygok majd és rendben lesz minden. A szülők jó fejek lesznek, a kollegináimmal majd klasszul együttműködünk, nevetünk, tesszük a dolgunk és mindeközben végig jól érezzük magunkat. A terv viszont kb. az első 5 percben megdől. Az odáig még oké, hogy beérek a csoportszomába és mire végignézek magamon, addigra 12 gyerek lóg a jobb meg a bal combomon (hosszú nem, de ezek szerint elég széles), mert ez jó érzés. Aztán ebből következik a tömegverekedés, féltékenykedés felsőfokon, kiabálás, ordítás, csapkodás és egy szolid megjegyezés a kolleginától, hogy "Eltőte(d) nem volt semmi probléma..." Szóval akár el is húzhatnék a zivatarosba, hiszen nélkülem minden szép és jó, bezzeg ha én megjelenek, mindenki rám akar mászni (biztos azért, mert gyűlölnek) és ebből hatalmas gondok kerekednek. Én kérek elnézést azért, mert szeretem a gyerekeimet és ezek szerint őket is jól érinti az a pillanat, amikor megérkezek reggelente. Persze az rám is hatással van, hogy ez másnak szúrja a szemét. Ezért az általános közhangulat folyamatosan romlik és számos pillanatban érzem azt, hogy én innen el, de azonnal. Persze soha nem történik meg, mert akkor ma sem vettem volna magamnak egy új körömlakkot (mert nem lenne miből)... Apró örömök.
Úgyhogy tűrök.

Atyaég, hogy most milyen hányingerem lett... Pedig nem jellemző. Nyilván szeretném magamból jól kiadni ezt az egészet.

Nos, nem adom fel. "Lázadásul" újra kikerült a kabátomra a szmájli jelvény, ezzel kampányolok a helyzet ellen, miszerint mostanában kevés igazán őszinte mosoly hagyja el az arcom. Próbálok újra ráhangolódni arra, hogy az apró szépségeket lássam meg és ne a negatívumot gyűjtsem. Tudnék még mesélni, de nem szeretnék.

A céljaim baromi lassan valósulnak meg és folyamatosan akadályokba ütköznek.
Minden napom egy újrakezdés.
Minden újrakezdés új erőt igényel, ami néha kifogyóban van.

Azt az utat kéne most megtalálnom, ami örömet okoz a mindennapjaimban és nem csak passzív tevékenység (mint az olvasás). Nem mondom, hogy a munkámban nincs öröm, mert igen is van, de ennél többre vágyom. Sokat segítene, ha a magánéletem is a segítségemre lenne. Vagy inkább nekem kéne a magánéletem segítségér sietnem? Lehet.

Mára ennyi az őszinteségi roham.

Eljön az a nap, amikor (további) pozitív eseményekről számolok majd be. De jut eszembe:

Mi lehet annál pozitívabb, hogy az ember él?

Értékeljük ezt egyáltalán?

És ha rossz lett volna az eredményem és hátra lenne még pár hónap, aztán annyi..?

Eszünkbe kell, hogy jusson: itt vagyunk, élünk, ha nincs is meg mindenünk, amire vágyunk, de könyörgöm: egy-egy pillanat erejéig álljunk meg és érezzük, hogy ITT VAGYUNK! Testünkben a lelkünk, megyünk, tanulunk, tapasztalunk. Esélyt kapjunk, hogy teljesítsünk. Hát csináljuk!


Hajrá.


Sziasztok.

Újabb helyzetjelentés.

Mostanában nem vittem túlzásba az írogatást erre a blogra, inkább a betegségen túli életemmel foglalkoztam és azt hiszem ez így is van rendjén. Idő közben történt pár változás (számomra pozitív), amikről érdemes mégis írni.

Előtte annyi, hogy a kezelés vége óta 3 havonta járok kontrollra, tehát március óta volt már néhány. Egyik alkalommal vért vettek, hogy megnézzék a TSH hormonjaimat, ugyanis úgy tűnt, hogy pajzsmirigy-alulműködés alakult ki nálam. Drukkoltam magamnak, hogy mire odajutok, addigra ez rendeződjön. Vettek vért, meg is jött az eredmény, hogy minden rendben, nincs alulműködés, nem kell hormonokat szednem! Nagyon örültem, természetesen, hogy nem kell még jobban beavatkozni a szervezetem alapműködésébe. A doktornő elmondta, hogy a sikeres interferon kezelés szokta okozni leggyakrabban, de ez a kezelés után visszaállhat, normalizálódhat, szerencsére így is történt!

Az utána következő kontrollon megvizsgáltak, vért nem vettek, megnézték az anyajegyeimet, hogy történt-e valami változás, de mindent rendben találtak. Újabb megnyugvás.

Teltek a hónapok, ismét elmúlt 3, ezért november elején ismét megjelentem a rendelőben. Nyirokcsomók tapintása, anyajegyek megtekintése dermatoszkóppal és a kérdés, hogy hogy vagyok..? Mondtam, hogy mostanában fáradtan, de ráfogom az évszakváltozásra meg a munkahelyi stresszre. A doktornő nem reagálta túl, megállapította, hogy rá(m)nézésre minden rendben, nem fogyok, egészségesnek nézek ki, tehát aggodalomra nincs ok és egyébként is, nem sokára megint ideje lesz egy alapos és átfogó vizsgálatnak. Megcsinálhatjuk egyenként (koponya CT, mellkas röntgen, és a többi), de akkor többször kell bejárkálnom vagy elküldenek újra PET/CT-re, ami ugyebár egy teljes átvilágítás. Munkahely szempontjából mindenképp a második választást tűnt jobbnak, azt viszont nem tudom, hogy melyik terheli meg jobban a szervezetem, ha összeadnám egyenként a röngeneket meg CT-ket vagy a PET/CT. Tudom, nem ez az elsődleges szempont, az a fontos, hogy lássák időben, ha baj van, meg ne aggódjak a sugárterhelés miatt, de azért szerintem normális dolog, hogy ilyen is eszébe jut az embernek.

A PET/CT miatt persze jött a természetes félelem, hogy mi van ha..? Aztán jöttek a "Nem szabad erre gondolni, minden rendben lesz, ne aggódj!" és társai megnyugtatások, amik azért nincsenek rám igazán hatással, mert nem szeretem azt a hozzáállást, hogy az ember mondvacsinált magyarázatokkal megnyugtatja magát és ennek következtében semmit de semmit nem tesz azért, hogy tényleg így legyen! Azt gondolom, hogy az egészség manapság nem pottyan az égből, sokunknak igenis meg kell harcolnunk érte, én pedig szeretek nyugodt lelkiismerettel ágyba bújni, azzal a tudattal hogy a lehetőségeimhez mérten ma is megtettem (szinte) mindent annak érdekében, hogy egészséges maradjak! De mivel ez egy ideig nem valósult meg nálam, ezért változtatásokra vettem rá magam, amikre azóta már büszke vagyok.

1.) Változtatás a táplálkozásban
2.) Változtatás a mozgásban
3.) Változtatás a magánéletben

Táplálkozás: a kezelés vége után felszedtem jó pár kilót. Folyamatosan rakódtak rám, szerintem rohamos sebességgel és nem indokolatlanul. Első sorban amiatt, mert azt hittem, hogy én úgyse fogok visszahízni, hiszen majd 10 kilót dobtam le a feron miatt. Óriásit tévedtem, mert a kilók csak jöttek és jöttek... Nekem meg eszembe sem jutott korlátozni a tápanyagfelvételem, minek, úgysem "ragad rám". Hát nem a fenét! Szeptember környékén már több voltam súlyban, mint a kezelés előtt és ez természetesen elkezdett nagyon zavarni. A külvilág megállapítása szerint rendben van ez így, legalább egészséges kinézetem van, de szerintem az egészséges kinézet nem egyenlő a súlyfelesleg természetes megjelenésével. Sokat gondolkodtam, hogy mit tehetnék. Első körben megnyugtattam magam, hogy mozgok eleget, hiszen rengeteget biciklizem, majd legfeljebb kicsit jobban odafigyelek az étkezésekre, nem eszek 6 óra után, nem eszek annyit... Aztán gondoltam egy nagyot és inkább belevágtam a kalóraszámolgatásba. Körülbelül egy hónapig minden kalóriát és szénhidrátot számon tartottam, méricskéltem, nem bűnöztem, emellett pedig amikor időm engedte már pattantam is a biciklire és indultam, tekertem. Nos, megmondom őszintén, hogy az ég világon semmi változás nem történt, emellett gyakran nagyon éhes voltam és szenvedtem amiatt, hogy nem ehettem meg azt, amit megkívántam. Talán annyi volt a különbség, hogy a hasam egy nagyon picit lejjebb apadt amiatt, hogy kvázi soha nem volt tele. De ezt egy hónap kemény diéta után nem mondanám nagy eredménynek. Nagyon rossz érzés volt, hogy hiába küszködök, nincs változás, ezért feladtam. Úgy döntöttem, hogy inkább ráállítom magam arra, hogy elfogadjam a testem, az alkatom, a kinézetem olyannak, amilyen, hiszen ha változtatni nem tudok, akkor nincs más út, csak a megbékélés. Elkezdtem egy idézőjeles "önbizalom-tréninget" magammal, amihez külső segítséget is kaptam a pszichológusom és néhány fiúbarátom formájában. Ők sokat segítettek abban, hogy elkezdjem jól érezni magam úgy, ahogy vagyok. Tehát volt egy időszak, amikor megpróbáltam úgy tekinteni magamra, hogy ez vagyok én, én így vagyok én és így is szerethető vagyok és igenis van olyan férfi akinek így vagyok jó. Egész jól ment, de valahol mégis mindig zavart az, hogy nem húzhatok fel olyan ruhákat, amiket igazán szeretnék, mert a hasamat takargatnom kell vagy a fenekem miatt csak térdig jönnek rám a nadrágok - és erre nem az a megoldás szerintem, hogy eggyel nagyobbat kell venni, mert pontosan tudja az ember lánya, hogy milyen rossz érzés az, hogy még az eddigi méreteinél is nagyobb ruhát kell vennie, hogy beleférjen... Nekem nagyon fájt. Ezért úgy gondoltam, hogy mégis változtatni szeretnék. Azt tudtam, hogy a hirtelen és radikális változás ebben az esetben nem lesz nyerő, ezért szép lassan kezdtem szoktatni magam a gondolathoz, hogy pár hét/nap múlva, majd kevesebbet és más ételeket fogok enni, emellett a mindennapjaim részévé válik újra a mozgás, ami egy idő után majd szokássá válik és hiányozni fog, ha nem történik meg. Mindennek minden bizonnyal csak lassan lesz meg az eredménye, de most nem fogom feladni,kitartok hosszú távon és bízom az eredményben, mert egy napon majd elégedetten fogok a tükörbe nézni és újra rámosolyoghatok saját magamra, mert kemény munkával, rengeteg befektetett energiával, de elértem azt, amit szerettem volna! Onnantól viszont továbbra is oda kell figyelnem, mert nem szeretném, ha megfeledkeznék pont arról a befektetett energiáról és sutba vágni minden lemondott ételt, minden végigizzadt percet. Szeretném megtartani és sokáig élvezni azt, ami elértem. Ez mondjuk még elég messze van, hiszen amint ez látszik is, nem hetek hanem hónapok eredménye lesz. Azt szokták mondani, hogy kb. annyi hónap alatt lehet elérni a kívánt súlyt, amennyi idő alatt felszedtük azt. Nos, ha ezt vesszük nyers alapnak, akkor ez nálam minimum 3-5 hónap lesz, mert körülbelül 3 hónap alatt lettem annyi, amennyi előtte soha és a további hónapokban ez lassabban, de csak gyarapodott. Ennyit mindenképp rá kell szánnom, akkor is, ha közben karácsony lesz (kérni is fogom hozzá az erőt, az biztos) és a nagy hideg miatt még futni sem fogok tudni elmenni, ugyanis elkezdtem mozogni!
A táplálkozásom nagyvonalakban úgy néz ki, hogy reggel teljes kiőrlésű müzlit eszek egy fél almával és tejjel, kb. annyit amennyi kitart 10 óráig, amikor megint eszek egy almát, vagy ha nagyon éhes lennék, akkor hozzá pár darab korpovit kekszet. Ebédre kevesebbet eszek, mint eddig, de igyekszem mindig előre főzni, ami ezen a héten ez volt: tejben párolt csirkemell, köles, párolt zöldségek. Ezt ettem 3-4 napig ebédre. Uzsonnára eszek utoljára szénhidrátot, de erősen korlátozva. Ez volt egyik nap joghurt banánnal, másszor joghurt magában vagy almával, ha ezek nem, akkor pár falat a bölcsisek megmaradt uzsonnájából, ami fél- egy szelet kenyér feltéttel és pár falat valamilyen zöldséggel. Az utóbbi napokban a vacsorát kihagytam és továbbra is úgy tervezem, hogy amikor este megéhezem (általában valamilyen nasira), akkor nekiállok mozogni, hogy inkább úgy termeljek némi endorfint, mint hogy csokival. Nem mondom, hogy ha sokáig vagyok fent, akkor nem korog párat a gyomrom, de ha nagy vész van, eszek egy kis kígyóuborkát vagy hasonló más minimális kalóriát tartalmazó zöldséget. Nap közben sok víz, zöld tea vagy extra fáradtság esetén 3az1ben "kávé" vízzel, édesítővel. Alapvetően édességes vagyok, ezért gyakran édesítem az ételeimet, pl. a reggeli müzlit, vagy az edzés utáni kefíremet. Édesítőszert használok, de valószínű, hogy hamarosan beszerzek egy adag xilit-et is, habár elég borsos az ára. Viszin nem szeretném túlzásba vinni az édesítőzést, olvastam már róla elég negatív kritikát, hogy ezt meg azt okoz. Váltogatni fogom a kettőt, az lesz a biztos. Cukrot nem használok, a teát már régóta citrom és cukor nélkül iszom. Lisztes termékeket direktbe nem vásárolok, ha mégis, akkor csak teljes kiőrlésű lisztből lehet. Pl. havonta 1-2x teljes kiőrlésű bio szeletelt kenyér, de ha nem az sem baj, elvagyok az abonettel, pufirizzsel, korpovittal. Ha mégis muszáj vacsoráznom, akkor fehérjét eszek, húst zöldséggel, vagy egy kefírt, joghurtot. A jövő hétre is egy adag csirkemellet készítek el ebédre, mellé párolt brokkoli vagy vegyes zöldségek. Mondjuk egy leves sem lenne rossz ötlet, szerintem holnap össze is rakom.
Nagyjából így néz ki a táplálkozásom, bár még lehetne szigorítani rajta, de akkor tényleg azt érezném, hogy soha nem lakok jól és csak szenvedés az egész. Reggel és délben eszek rendesen (odafigyelve), aztán már nem. Mindig is a vacsora volt nálunk a fő étkezés, emiatt nehezen állok át, de rajta vagyok nagy erőkkel!


Mozgás: pontosan 3 napja sikerült végre megtalálnom az ideális futócipőt! Hatalmas öröm, üresebb pénztárca, de ez már nagyon régi terv, óhaj és többnyire sóhaj, mert mindig más volt az első, amire azt a pénzt el kellett költenem... De úgy gondoltam, hogy az életmódváltással majd úgyis kevesebb táplálékot veszek magamhoz (igaz, néha drágább, mint amit egyébként vennék), úgyhogy vagy most agy soha. Hozzáértő segítéségét kérve sikerült rátalálni a megfelelőre, róla van szó:




Nekem nagyon tetszik, kényelmes, szellőzik és öröm benne futni! Nagyon örülök, hogy egy tízesből kijöttem és a szakember szerint nagyon jó választás volt. Bízom benne, hogy sokáig mozoghatunk együtt.
Ennek örömére, még aznap (csütörtökön) este tettem egy próbát, hogy hogy is állok és így nézett ki az aznapi mozgásom:

5 perc intenzív séta, 10 perc kocogás váltva 45 percen keresztül, majd 40 perc intenzív séta.

Nem mondanám egy maratoni futásnak, de elsőre rosszabbra számítottam. Azért van hova fejlődni, mert egyelőre ott tartok, hogy 5 perc megy gond nélkül, aztán jön a következő és következő szint. Bízom benne, hogy a hó nem fog leesni túl hamar és nem vesz vissza a lendületemből. Pénteken reggel kipróbáltam az éhgyomorra való futást, 15 perc intenzív bicikli, majd 5 perc futás, 5 perc gyaloglás váltva kb. 30 percen keresztül, aztán ismét 15 perc gyors bringa. Aznapra ennyi volt a mozgásom, nem akartam túlerőltetni magam még egy alakformáló tornával is. Mára viszont azt tervezem, hogy 4 óra körül ismét elindulok, jó lenne 40 percet kocogni, aztán hazajövök és nekivágom egy Rubint Réka tornának. Tudom, nagy erő kell majd ahhoz, hogy kocogás után még nekiálljak a második felvonásnak, de utána majd nagyon jó érzés lesz, hogy megcsináltam!

Magánélet: nyilvános és szerintem nincs ebben továbbra sem semmi szégyellnivaló; még mindig járok a pszichológusomhoz, mert úgy éreztem, szükség van a segítségére. Természetesen változást hozott megint az életembe, mert úgy tűnik, hogy egy embert, akit nagyon szerettem (szeretet-szerelem) és sokáig nem sikerült elengednem, azt lassacskán, kis lépésekkel de végre sikerül... Nagyon rövid kapcsolat volt, de nagyon meghatározó. Már 8 hónapja vége és én hosszú ideig szerettem volna jóvátenni azt, amit akkor, ott elrontottunk, de már nem tehettem meg. Egy lehetőséget kaptam, az elmúlt és ebbe nem tudtam belenyugodni. Fél évig masszívan szenvedtem miatta, minden egyes nap reménykedtem benne, hogy lehet ez máshogy és sokkal jobb is, de ez már soha nem fog bekövetkezni, illetve be fog, csak nem vele.
El kellett fogadnom és megértenem, hogy vannak olyan helyzetek az életben, amikor csak egy esélyt kapunk és ha nem tudunk élni vele, az nem feltétlenül csak a mi hibánk. A megbocsátás fontos erény - és néha önmagunkkal szemben a legnehezebb. Ezt is tanulni kell.
Ennek az útnak járom az utolsó kilométereit és egyre közelebb a vége, ahol majd valami új veszi kezdetét. Nem állítom biztosra, hogy egy új kapcsolat, lehet, hogy egyszerűen csak egésszé válik a lét - nélküle. Minden esetre nagyon tudok örülni a jelenlegi állapotnak, hiszen nem kevés munkám van benne. Már sokkal jobb, mint pár hónappal ezelőtt! Az idő nem mindenre gyógyír, de igazán fontos összetevő.

Ennyiben változott az életem. Már csak kitartás, idő és befektetett energia szükségeltetik a továbbiakban is és meg lesz az eredmény! Akkor nagyon fogok örülni.

Még annyi, hogy vettem Dr. Lenkei vitamint, az alapdobozt, kb. egy hete szedem és érzem a változást. Kevésbé vagyok fáradt, lankadt, jobban bírom a mindennapokat. Nem kívánom annyira az édességet, nincsenek falásrohamaim, több energiám van és ezek mind-mind nagyon fontosak számomra. A bölcsődében most megint nehéz időszak van és marad is decemberig, kell az energia. Ez a készítmény segít most nekem talpon maradni, örülök, hogy beruháztam rá. Annak is örülni fogok, ha majd marad pénzem a rezsit kifizetni :D


Azt hiszem meséltem mindenről, ami az utolsó beszámolóm óta történt és idevág.
Még nincs időpontom PET/CT-re, annyira nem is sietek oda :) Lehet, hogy most majd Kecskemétre kell mennem, mert ott is megnyílt a központ. Meglátjuk.

Köszöntem a figyelmet, legközelebb is jövök :)

Szép heteket mindenkinek, tessék jól felöltözni és időben elgondolkodni a karácsonyi ajándékokon! :)))

Üdv.: Nati

Kontroll, vérvétel, miegymás

Sziasztok,

végre (!!!) rászántam magam és az időmet is, hogy elmenjek kontrollra. Nem volt könnyű ráhangolódni, de nem egyedül mentem, így valamelyest oldottabb volt a szitu. Be voltam parázva, hogy majd nagyon lecsesznek amiatt, hogy nem tudtam menni időben, egy vizsgálatra sem jutottam el és nem is jelentkeztem még utána sem... De valahogy úgy alakult a helyzet, hogy a doktornéni beugrott megvizsgálni pár (ex)beteget és nem volt szerintem se ideje se ereje azon morgolódni, hogy mennyire felelőtlen vagyok. Mondjuk alapból is egy tündér, úgyhogy egy szavam se lehet. Sokat kellett várni nagyon, de addig elröhögcséltünk. Amikor bejutottam elmondtam töredelmesen, hogy nincs vizsgálati eredményem és hogy miért nem tudtam kontrollra jönni. Nem volt gond. Doktornéni megvizsgálta a (megmaradt) nyirokcsomóimat de mindent rendben talált, megnézte az anyajegyeimet és észrevette a friss tetoválásaimat. A nyakamon és a jobb csuklómon. Attól is be voltam szarva, hogy azokért mit kapok... De csak megnézte és nyugtázta, hogy ezek újak (és szépek). :) Némileg megkönnyebbültem. Azt mondta, hogy lehetséges, hogy nem lesz szükség a vizsgálatokra, egyelőre maradjunk annyiban, hogy holnap reggel eljövök éhgyomorra vérvételre, pár nap múlva odatelefonálok az eredményért és ha konzultálnunk kell azzal kapcsolatban, akkor vissza kell mennem egy új időpontban. Úgyhogy hétfőn többet tudok a mindenféle TSH hormonjaimmal kapcsolatban. Azt is mondta, hogy lehet, hogy eltelt már annyi idő, hogy helyreállt bennem ez a pajzsmirigy-alulműködés dolog, hiszen az interferont március végén letettem. Úgy legyen! Nem igazán szeretnék hormonokkal szórakozni.

Noshát, másnap (azaz ma) kicsit másnaposan, pár óra alvás után eltekertem vérvételre, gyorsan lezajlott, megdicsérték az új tetoválásaim. Örültem, eltekertem boltba, hazatekertem reggeli, stb.

Egészségileg köszönöm a múltkori betegségből ügyesen-okosan kilábaltam, azóta minden rendben. Nagyon ügyesen odafigyeltem az étkezésemre is (ezidáig), de most kis kilengés után újra folytatom. Muszáj. Nem szeretném dagadtabban zárni a nyarat, mint ahogyan azt elterveztem. Ha már fogyni nem sikerült, legalább több ne legyek. (De ezt a csokit még betúrom :D) Vicc vagyok néhagyakran.

Heti kétszer egy rövidebb ideig ismét eljárok Dórához, beszélünk a dolgaimról és együtt gyakorlunk. Nagyon örülök, mert így legalább tuti, hogy leülök a seggemre csinálni, másrészt óriási szükségem van arra a fél-egyórára, amikor kiszedi belőlem a gondolataim, érzéseim, amikről egyébként nemigazán beszélek. Továbbra is iszonyat hálás vagyok neki, hogy tudva, hogy el fog menni Szegedről (...), elvállalt mégis erre a pár hétre. Sokat segít, de érzi ő is, hétfőn is olyan oldások születtek meg bennem, amik nagyon fontosak voltak. Persze megint jön a rinya, hogy mi lesz velem nélküle, de azt mondta, hogy tudunk majd találkozni, ha szükséges lesz. Néha olyan érzés, mintha ő ismerne a legjobban a világon. Durva.

Egyelőre ennyi a száraz tényekről. Nincs dráma, nem is szeretnék... Jól esik ez az időszak, amikor már némiképp magam mögött tudhatom a betegség fájdalmának a terhét.

A véreredménnyel jelentkezem.

n.

Kedves Érdeklődők, Gyógyulók, Bizakodók!

Az utóbbi időszakban nagyot kevés alkalommal jártam erre. Ennek a legfőbb oka, hogy megengedtem magamnak, hogy ha lehet, eszembe se jusson a betegség, a lezajlott kezelés, a kontrollok, a vizsgálatok, a magam mögött hagyott év ami nagyrészt a betegségemről szólt.

Szerettem volna legalább kis ideig úgy élni, hogy ne azon kelljen gondolkodnom, hány órára megyek be a kórházba, hogy még beleférjek a vizsgálati időbe és túl sokat se kelljen ott ücsörögnöm. Nagy ívben kerültem el a klinika körzetét is. Ha mégis arra vitt az utam, egy szomorú pillantást vetettem arra az ablakra, ahonnan anno sokszor ki-kinéztem, ezt kérdezve: "Kikerülök innen valaha? Lesz még normális életem? Olyan leszek majd, mint mindenki más, akinek eszébe sem jut, mi zajlik idebent..?" Olyan, lettem, viszont eszembe jut. Néha lelkiismeret furdalást is érzek, amiért mostanában nem mentem be az osztályra "lelkisegélyszolgálatot" nyújtani, de az utolsó látogatásom alkalmával eléggé elvette a kedvem az ápolónő. Az egésznek olyan hangulata volt, hogy én vagyok a nyomorult, azért mert bemegyek a betegekhez erőt adni. Minek járkálok én be oda? Nem magam miatt. Nem azért, hogy azzal hencegjek, hogy én mekkora klassz ember vagyok, amiért túllettem rajta. Azért megyek be, hogy reményt/erőt adjak. Ennyi. De ha akárkit is zavarok ezzel, akkor nem megyek.

Hogy vagyok?

Perpillanat kimerülten. A munka miatt. Másik 2 ember munkáját végzem, ami -ha emberekkel foglalkozik az ember- nem azt jelenti, hogy két papírral többet kell alárínom. Többszöröződik a stressz, a nyomás, sokkal kevesebb idő és sokkal több feszültség. Éreztem, hogy a határaimat feszegetem. Azt hiszem sikerült átlépni a határt, az életminőségem, energiám fokozatosan csökkent és "sikerült" újra visszatérni a folyton fáradt, kedvetlen, erőtlen, fizikai-lelki lemerülés állapotába. Nem hittem volna, hogy újra bekövetkezik, de így lett.

Már olyan gondolatok kerülgettek, hogy "lekéne betegedni kicsit, hogy kényszerpihenőre mehessek..." stb. Ekkor kaptam észbe, hogy mit kívánok. Gyorsan észhez tértem, amikor elkezdtek jönni a tünetek. Tudtam, hogy innen még van lejjebb, de nem hagyhatom, hogy bekövetkezzen. Ki kell tartanom még ebben a hónapban és intézkednem: amit meg tudok tenni saját stabilitásom érdekében, azt tegyem meg!

Szellemi vezetőt kerestem, akivel nemsokára találkozni is tudok majd, emellett tegnap este felhívtam Dórát, hogy szeretnék menni hozzá. Jövő héten valamelyik nap találkozunk. Nagy szükségem van rá, hogy újból észhez térjek. Nem látom már olyan tisztán és világosan magam, mint akkor, amikor rendszeresen jártam hozzá. Nagyon kevés pénzért járok el még munka után babysitterkedni, de nem bánom, ha azt a pénzt arra költhetem, hogy hozzá járok. Ha kell rendszeresen vagy csak ha muszáj, mindegy. Muszáj lépnem és ő egy olyan ember, aki megtalálta az utat a belső világomhoz, még a mai napig is hálás vagyok neki, szívesen megyek.

Úgyhogy -ismét kényszerből- rá kellett vennem magam, hogy változtassak. Sok múlik rajta. Az életem? - Nem szeretnék olyan mélységig csúszni, ahonnan már nincs visszaút, márpedig ez mindig ott lebeg a fejem fölött.

Azt hiszem, már kellett volna kontrollra mennem. Mentem? Nem. Miért? Leszartam. Miért? Sokkal kényelmesebb úgy csinálni, mintha mi sem történt volna, mintha soha nem kellett volna odajárnom. Dacos lettem és elkezdtem ellenkezni. Nem, nem megyek oda, meggyógyultam, semmi keresnivalóm ott! Baromság? AZ! Sikerült belátnom. Remélem még időben. Már csak kis idő és erő kell ahhoz, hogy leüljek átböngészni a papírjaimat, hogy mikor kell visszamennem és megcsináltatnom azt a pár vizsgálatot a pajzsmirigy-alulműködés ügyben. Mondjuk hozzáteszem, hogy jelenlegi állapotban el sem engednének a munkahelyemről, ugyanis nincs ember, aki helyettesíteni tudna, annyian vannak szabadságon. Bár ez nem kifogás, de elég szar helyzet. Ezért is húzom-halasztom... És megpróbálok tudomást sem venni. De nyugalom, felébredtem már, észnél vagyok! Csak adjon valaki időt ahhoz, hogy tényleg leülhessek és végiggondoljam a dolgaim... Szeretnék pihenni. A munkahelyem ebből a szempontból nagyon gyilkos. Húzós időszak van. :(

Nem nyafogok tovább. Mire újra jövök, bízom benne, hogy ismét erős leszek és energikus, minden szempontból. Összeszedem magam, elmegyek kontrollra, vizsgálatokra és odafigyelek. Ahhh, nem lesz könnyű, de valahonnan le kell csípnem az időmből. Lehetetlennek tűnik per pillanat, de igyekszem. Talán közelebb költözök a bölcsihez vagy ilyesmi. Fontossági sorrendet kell kialakítanom és még egy fontos: szeretnék egy listát azokról a dolgokról, amiket szeretnék megcsinálni ezen életem során. Amiket ki szeretnék próbálni, amik számomra fontosak, amiket nem szeretnék kihagyni. Nem tudhatjuk meddig tart (senki!) és jó lenne minél többet megvalósítani belőlük. Új életfelfogás? Kicsit. Olyan életet szeretnék, aminek napjai nem a túlélésről szól, hanem az ÉLÉSRŐL! Élni szeretnék és nem egy belekényszerített, megnyomorgatott világban, hanem a sajátomban, amiben jól érzem magam. Ezt szeretném. Ez fontos és tennem kell érte. Elkezdem. Mondjuk most.

Már jobban is érzem magam :)

Figyeljetek magatokra, a jelzésekre, a figyelmeztetésekre! Igazuk van!

Puszi és mosoly: Nati

cikk2

http://www.origo.hu/egeszseg/20110518-egeszseges-barnasag-nem-letezik-anyajegy-melanoma-malignum.html

cikk

http://www.origo.hu/egeszseg/20110606-melanoma-ketharmadaval-csokkenti-egy-uj-szer-a-rosszindulatu-borrakos-halalozast.html#

6ás

Több, mint egy hete voltam bent a klinikán vérvételen a pajzsmirigyalulműködés miatt és akkor beszélgettünk kicsit Mónikával (asszisztens) arról, hogy meddig hat a feron meg mikor várható az, hogy elkapok minden sz@rt a bölcsiben és elmondta, hogy az utolsó lövéstől számítva még egy hónapig "védve" vagyok, aztán ahogy elmúlik az a hatása, ami a vírusok ellen véd, akkor fog következni az az időszak, hogy elkapok mindent, tehát készüljek arra, hogy bizony lesz egy ilyen gázosabb periódus. Aztán szépen megszokja a szervezetem, hogy naponta találkozik ezekkel a baktériumokkal meg vírusokkal és ellenállóbb lesz. Úgy legyen!
Azt is mondta, hogy az a hatás, ami a rossz sejtek ellen véd továbbra is fennmarad, mert az már módosult a szervezetemben. Nem értem igazán ezt az egészet, de nem tudok mást tenni, mint elhiszem.

A helyzet állása most pedig az, hogy pár napja úszok saját taknyomban meg fáj a torkom. Emellé persze párosul a fizikai csökkent működés is, meg a hangulatomon is látszik, hogy ez most nagyon új nekem... Megszoktam a lázat, hogy attól gyenge vagyok, de már több, mint egy éve nem voltam se taknyos, se torokfájós, mert ugye védett a feron. Visszatértem a "normális" emberek közé ezek szerint, ami tökre oké, de meglehetősen bennem van a félsz, hogy most ez így tényleg jó a szervezetemnek? Ha minden kis betegséget elkapok, akkor most erős az immunrendszerem vagy gyenge?? Egyik része erős a másik gyenge? Van ilyen? :S

Odafigyelek. Szinte csak gyümölcsöket, zöldségeket eszek, meg teljes kiőrlésű müzlit tejjel vagy natúr tejtermékkel. Néha húst. Csíráztatok, sok vizet és gyógyteát iszok édesítés nélkül. Szedek C-vitamint, magnéziumot B6-tal, néha kálciumot. A napi egy óra biciklizés mellett gyakran nagyokat sétálok de igyekszem min. heti 2-3x átmozgató tornát is csinálni. Azt sem mondanám, hogy túl stresszes vagyok, azon kívül, hogy tényleg pörög az agyam a munkán néha túlságosan is. De ez nem kifejezetten stressz. Tehát alapvetően megteszem amit ésszerűnek tartok. Elég? Lehetne többet?
Kicsit idegesít ez az orrfolyás, torokfájás téma. Azt érezteti, mintha innentől megint gyenge lenne a védekezőképességem és minden pillanatban újra fenyegetne a veszély, hogy megindulnak megőrülni a testemben a rossz sejtek.

Óóó, kérek észt ahhoz, hogy úgy tudjam beosztani a kicsi szabadidőm, hogy eleget tudjak agykontrollozni, relaxálni, meditálni, mert tudom, megtapasztaltam mennyi múlik ezen!
Ahogy Marietta sorstársam írta a levelében, hogy: "Igen megharcoltunk rendesen és úgy érzem most jön még csak a java,mert nagyon erősnek kell lennünk és helyt kell állnunk az életben!" Maximálisan igaza van. Eddig burokban éltünk a betegség miatt, de ez a mindennapi életben való odafigyelés, tudatosság egy teljesen más feladat, itt már több felé osztjuk a figyelmet, ott a család, a munka, a kötelességek, a barátaink, a Társunk (ha van) és ha mindezt "elintéztük", akkor törődhetünk magunkkal. Bár szerintem a bajunk mindkettőnknek megtanította, hogy ne hagyjuk magunkat utoljára, hogy igyekezzünk érvényesíteni a saját szándékunkat és igenis figyeljünk oda, hogy többször ne forduljon elő... Nehéz az ember alaptermészetét gyökeresen megváltoztatni. De néha muszáj és segít a tudat, hogy ezt most nem másokért, hanem MAGUNKÉRT tesszük. Megérdemeljük, hogy jól legyünk, hogy azzal a tudattal mehessünk tovább az úton, hogy legyőztük, megcsináltuk, túl vagyunk rajta, de a fél szemünk mindig magunkon tartjuk ezentúl, hogy ne adjunk esélyt egy újabb szétesésnek.

Anikónak pedig üzenem, hogy van élet a kezelés után, ha minden jól megy, nemsokára te is megtapasztalod és sokkal jobb lesz, mint most! Remélem a doktornő megérti majd, hogy ez már többet árt neked, mint használ. Írj majd, hogy mi lett.

Azt gondoltam, hogy majd ha vége lesz a feronnak, nem is tudok mit írni a gyógyulós blogomba. Azért vannak történések, amik egyértelműen ide tartoznak, tehát ami az egészségemmel kapcsolatos, azt továbbra is itt vezetem.

A héten ha lesz lehetőségem elkéredzkedek egy ebédszünetben és beszaladok a klinikára megkérdezni, hogy mi lett a vérvétel eredménye. Bizakodom a legjobbakban, nem hiányzik, hogy gyógyszereket kelljen szednem, mert alulműködik a pajzsmirigyem. Csaknem... :)

Holnap hétfő, szép hetet a kedves olvasóknak és köszönöm a ritka bár annál értékesebb kommenteket, mindig nagyon örülök, ha valaki visszajelez valamit. Köszi!

Nati

Az alvásról

Drasztikusan lecsökkent az alvásigényem. Illetve nem is biztos, hogy az igényem csökkent le, egyszerűen hozzászokott (talán) az agyam, hogy 6-7-7,5 órákat alszok, jó esetben 8-at. Ennek eredményeképp hétvégén is felébredek reggel 5-6 között. Ezzel annyi a probléma, hogy ez akkor is így van, ha nem fekszem le 10 órakor, hanem mondjuk éjfélkor, -mert ugyebár a hétvége az mégis hétvége, had engedjem már meg magamnak, hogy kicsit lazítok a gyeplőn-, így hát sajnos úgy jártam, hogy egyrészt egy fikarcnyit sem tudtam kipihenni magam és az egész szombatot félárbócon, szédülősen, semmi erővel nyomtam végig, körülbelül olyan állapotban, mintha előző este kegyetlenül berúgtam volna és full másnapos lettem volna... Nem volt épp ideális.
Szombaton reggel fél 6-kor kipattant a szemem és akármivel próbálkoztam, (relaxáció, agykontroll, meditáció), nem tudtam magam visszapasszírozni abba az állapotba, hogy elaludjak. Sírni tudtam volna az idegtől, de inkább felkeltem és úgy csináltam, mint aki észnél van.
Napközben szédültem, a teszkóban majdnem el is estem, leizzadtam, szapora volt a pulzusom, eléggé megijedtem. Ettem egy almát meg ittam vizet és hazasiettem.

Tegnapról mára sikerült 7,5 órát aludnom, tehát egy fokkal jobb a helyzet, de nem mondanám, hogy fúú de kipihent vagyok. Ma igyekszem korábban lefeküdni (nehezen megy), de gyógyszert nem vagyok hajlandó bevenni.

Hozzáteszem azért azt a fontos tényezőt is, hogy folyamatosan a munkámon pörög az agyam, amikor alszok is, a bölcsivel álmodom, ha meg felébredek, akkor rögtön olyan, mintha ott lennék. Valószínűleg ez a pályakezdők "betegsége", ezt muszáj megtanulnom valahogy kezelni.
Többet kéne gyakorolni (meditáció), az anno segített. Volt is Dórával egy levélváltásunk, hogy lehet kéne közös alkalmakat csinálni, mert neki sem ártana több gyakorlás. Tényleg nagyon kell.

Mennyire sokat számít, hogy milyen az ember alvásának a minősége...

Voltam pénteken vérvételen, hogy utánajárjunk ennek a pajzsmirigy-alulműködés dolognak. Fogtam magam és utánaolvastam kicsit. Bakker, lehet, hogy tényleg azom van, mert egyik tünete, hogy az ember indokolatlanul hízik. Namost látnotok kéne, hogy a hétköznapokon milyen mennyiségű és kalóriatartalmú ételeket fogyasztok, mozgok és komolyan mondom, mégis hétről-hétre csak hízok... Iszonyú elkeserítő ez azok után, hogy tavaly kb. 8-10 kilóval könnyebben hesszeltem végig a nyarat (oké, tudom a kezelés miatt), most meg naponta többször kapom meg az arcomba, hogy "Híztál!" "Hogy kikerekedtél!" és társait.

Nem szeretnék ilyen napi 500 kcal-ás étrenden élni, de lehet, hogy az lesz, mert ez már tényleg gáz. Marhára nem dob fel :/

Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen problémám lesz még. De lett.

Egyelőre úgy néz ki, hogy jól értelmeztem az eredményt, lakótárs is megerősítette, de majd szerdán hiszem el, ha doktornéni az arcomba mondja. Akkkkkkkkkkkorviszooont tényleg ünnepelek, ha kell egyedül, nem érdekel, szavakba nem tudom egyelőre önteni ezt az érzést!!!

Boldog, boldog, boldog! :)))

!!!!!!!!!!!!!!!!

Eddig úgy tűnik, hogy TOTÁL NEGATÍV, de még kielemzem Laci lakótársammal aki orvos és leírom, de ááááááá ha tényleg az van az eredményben, amit én le tudtam fordítani magamnak, akkor nagyon jó és NAGYON-NAGYON BOLDOG VAGYOK!!!!!!!!!!!!! :)))

Este még jelentkezem!!!!!!

semmi

Ajjjjjj, már tiszta ideg vagyok, körülbelül úgy téptem fel a postaládát, mintha az életem múlna rajta (végülis...) de nem volt benne levél!!! Azt mondták, hogy 3 nap a kipostázási idő, hát már szerda van és pénteken volt a vizsgálat... Kalapál a szívem, 200 a vérnyomásom, eléggé izgulok. Nyomatok is egy kis kamillateát, amióta rákényszerültem, azt hiszem rászoktam :)

PET/CT

Sziasztok,

holnap lesz a nagy nap, amikor is utazok fel Budapestre, hogy megcsináljam a (remélhetőleg) utolsó nagy és mindent átfogó záróvizsgálatomat, amivel az egész testemet átvilágítják.
Mit érzek?

Változó. Ma hazafelé jövet már totálisan be voltam parázva, remegett a gyomrom, iszonyatosan féltem és kétségbe voltam esve. Most pedig nyugodt vagyok, magabiztos vagyok és remélek. Tudom, tisztában vagyok vele, hogy már felesleges aggódnom, mert ami odabent vagy nincs, azon per pillanat nem tudok változtatni, annak ki kell derülnie, de ez a vizsgálat azért van, hogy kimutassa MÉG IDŐBEN ha probléma van! Ezért csinálom és akármi is lesz az eredmény, csinálom tovább.

Magától a vizsgálattól nem igazán félek, tudom, hogy tök idegtépő lesz 1-2 órán keresztül csak ülni egy helyben és várni, hogy sorra kerüljek, közben meg iszogatni azt a kontrasztanyagos folyadékot, de azon is túlleszek. A vizsgálat maga 20-25 perc, ami alatt remélhetőleg nem parázok be (mint a koponya CT-nél) és nem kell leállítani a procedúrát. Injekció formájában kapom meg a nyomjelző anyagot. Aztán a pihi, majd a vizsgálat majd mehetek a dolgomra. Az márpedig lesz, mert ha minden igaz, Zsu barátnőmmel találkozok meg a gyönyörű kislányával, aminek nagyon örülök!

Az eredményt nem fogom megtudni azonnal, viszont a doktornőmnek elküldik még aznap este, tehát ő látni fogja, ha baj van és fel fog hívni. Gondolom még nem holnap este, hanem majd jövő héten, ha bent lesz a klinikán. Ha nincs probléma, akkor elvileg nem hívnak és május 11.-re kaptam időpontot kontrollra, ott megtudom, hogy innentől kezdve mi a teendő.
Szerintetek mennyire fogom figyelni a bejövő hívásaimat? :D

Ma felhívott egy nő a holnapi vizsgálattal kapcsolatban, amolyan emlékeztető képpen és kérdezte, hogy a teát iszom már? Kérdezem nagy kerek szemekkel, hogy milyen teát? :D Mondja, hogy vizsgálat előtti napon meg kell inni másfél liter kamillateát, úgyhogy legyek szíves. Fúú, kamillatea persze sehol, úgyhogy kibicajoztam a teszkóba és vettem. Nagyon emlékeztet egy valakivel eltöltött estéimre, de ez is talán a "terápia" része, hogy el tudjam fogadni, nincs több olyan este. (És most nem írom oda, hogy "legalábbis olyan formában" stb.)

Úgyhogy most iszom szép nagy kortyokban a kamillateát. Utánaolvastam, hogy miért is van erre szükség, hát ezért:
Hogy a gyomor-, bélrendszerben esetlegesen fennálló gyulladások ezáltal csökkenjenek.
Már ezt is tudjuk. Meg azt is meg fogom tudni, hogy milyen egész éjjel pisilni járkálni :D
A vizsgálat előtt 6 órával már nem étkezhetek, úgyhogy reggeli majd kb. vacsora lesz a holnapi betevő.

El ne felejtsem: elnézést azoktól a barátaimtól, ismerőseimtől, akik Budapest vagy környékén tartózkodnak és szívesen találkoznának velem, ha már úgyis arra járok, de ez most nem egy ottalvós, többnapos "kirándulás" lesz, csupán reggel felmegyek, délután pedig haza, mert kaptam a klinikán utazási papírt, tehát az utazásom árát visszakapom, ha még aznap haza is jövök. Sajnálom, hogy nem tudom körbejárni a népes kis társaságot, szerintem eléggé le leszek így is fáradva, az utazás, a nem evés, meg maga a vizsgálat miatt is, azt meg hozzá sem teszem, hogy milyen lelkiállapotba kerülök általában, amikor Budapestre megyek... Szóval ez a nap nem kimondottan a szórakozásé lesz, de majd igyekszem nem túl szétstresszelni magam.

Hm... Azért fura kicsit eljutni ehhez a ponthoz. Tavaly ilyenkor, túl 2 műtéten már egy hónapja nyomtam a feront és emlékezeteim szerint eléggé le is voltam már merülve, akkor nyomattam a szakdolgozatot és a bölcsődében is egyre több feladatból vettem ki a részem, úgyhogy ment az energia sokfelé... Meg is lett az eredménye, Anyukám szerint a legkritikusabb hónapokban 48 kiló körül lehettem, a visszanézett képeken is látszik, hogy iszonyatosan megviselt volt a testem-lelkem. Egy év... Azóta sok minden történt, végigcsináltam a kezelést, számos vizsgálaton voltam, sokszor megijedtem, erősödtem lelkileg és ingadoztam testileg. Aztán ahogy jött vissza a lelkierőm a terápiának köszönhetően, megjöttek a kilók is, én meg azt hittem, hogy már soha többet nem fogok tudni meghízni, na meg így lett és már visszasírom az akkori testem. Most páran biztos hőbölögnek, hogy inkább tegyem össze a kezem, hogy nem haltam meg és ne a külsőm miatt rinyáljak, de tudjátok, ez egy folyamat, egy fontos része az életemnek, mivel amióta ismét van hasam meg fenekem, azóta sokkal kevesebb az önbizalmam, az önrétékelésem felborult, kevésbé vagyok magabiztos és nem érzem jól magam a testemben. Ennek valószínűleg hatása van a párkapcsolataimra (ami egy ideje nincs) és ha lenne is, komoly szerepet játszana a nőiességem megélésében. Úgyhogy szeretném valamilyen úton-módon visszacsinálni, mert annyival tartozom magamnak, hogy olyan ruhákban járhassak, amikben jól érzem magam, magabiztosabb lehessek és szebbnek lássam magam, ha a tükörbe nézek! Szükségem van erre, nem akarok így maradni, nekem fontos, hogy ne kelljen sírva fakadnom egy ruhabolt öltözőjében, hogy bátran bele merjek nézni saját szememben és azt mondani, hogy "Igen, ez vagyok én!". Szeretném jól érezni magam a bőrömben, frusztráció, szégyen én negatív gondolatok nélkül. Most szeretném végigcsinálni és onnantól nem változni - legalább ebben. Remélem sikerrel járok és örömmel írhatok erről legközelebb. Ez tényleg nagyon fontos nekem!

Nagy hirtelen ennyi, a vizsgálat után természetesen jelentkezem. Most amúgy jó, hogy nem a félelmeimmel tettem tele ezt a bejegyzést, de ettől függetlenül vannak... De ebbe most nem szeretném beleengedni magam. Lesz para úgyis holnap.

DRUKKOLJATOK!!!

Sziasztok.

ezvan

Mivel elromlott a hűtőnk és tönkrement a "dugiferonom", ezért végérvényesen és kényszerből lejöttem a szerről.

Nagy változás ez és mellette van sok másik, amikkel szintén nehéz megbirkózni (igen, ennyire hülye vagyok, hogy megvisel lelkileg, hogy nem szúrom többet magam, mivel nagyon biztonságot adott de ennek most vége), de ez van. Ennek biztos "így kellett lennie". Legrosszabb duma, de mindegy.

Most annyira nem vagyok topon lelki okok miatt, csak ezen legyek túl, csak ezt felejtsem el, ami most van vagy ne tudjak foglalkozni vele és akkor sokkal jobb lesz. :(
Csak meg kell tanulnom nem foglalkozni az érzelmeimmel, de egyszerűen nem megy. :(

Drukkoljatok, nem akarok a lelki szarságaim miatt megint beteg vagy még betegebb lenni. Mit csináljak? Gyógyír szerelmi bánatra? Valaki!!!
Valaki tanítson meg racionálisan gondolkodni, kérem. Hiába vagyok elméletben nagyon racionális, most nem akar menni. Fú...

Elégedjetek meg ennyivel és ne kérdezzétek, hogy mi történt, csak el akarom felejteni, ezt az intenzív, erős és csillapíthatatlan érzést. Azt hiszem, nekem ez a szerelem téma nem való. Tudom, majd jön más stb, nemérdekel. Mindegy.

Röviden-tömören ennyi. Most a mai napot akarom túlélni először, aztán a következőt majd az azutánit és majd egy reggel arra ébredek, hogy túl vagyok rajta, talán.

Mindig új lap, mindig egy újrakezdés, csak most már máshogy szeretném, miért rontom el mindig??? :(

Asszem megyek aludni, ez sem az én napom volt.

Pá.

Fantasztikus éjszakám volt.

Lefekvés előtt, éjféltájban eszembe jutott, hogy este elfelejtettem beadni a feront! Hát, csak gratulálni tudtam magamnak, mert ez egyértelműen azt jelentette, hogy (hülye vagyok) jól kicsesztem magammal, mert ha ilyen későn adom be, akkor csak reggel fog hatni, tehát nem tudom kialudni, tehát az egész következő napom offolva lesz :D Reggel fél 6 környékén el is kezdődött a csoda, fejfájásra, kínlódásra, hidegrázásra ébredtem. Próbálkoztam, igyekeztem a visszaalvással, de másfél-két órán keresztül nem ment, aztán lakótárs ébredt és mindenféle hangokat produkált, úgyhogy kicsit bepöccentem, hogy ebből a nagy alvásból már nem lesz semmi. Aztán a vészmódszerhez nyúltam: füldugó. Kaptam pár napja egy kedves ismerősömtől és most használatba vettem. Addigra már annyira ki voltam merülve, hogy szép lassan félálomba szenderültem. Persze marhaságokat álmodtam az interferonról meg magyarázkodtam valakinek, hogy ha agydaganatom lenne, azt úgy sem érezném és biztos, hogy nem attól fáj a fejem... Úgyhogy nagyon pihentető alvásban volt részem :D

10 körül hívott valaki telefonon, aztán úgy döntöttem, fejfájás ide, retardált állapot oda, én már nem fekszem vissza, ha meg is kell erőszakolnom magam. Az ágyból való kimászás előtt még agykontrolloztam egyet, aztán elindult a nap. Hát van egy fejem, az tény, meg lelkesnek sem vagyok mondható, de így jár, aki megfeledkezik az aznapi adagjáról.
Legyen ez (negatív)példa minden sorstársam előtt.
Úgy tűnik még így az utolsó feronos napjaimra is rányomja a bélyegét, csak hogy tudjam majd értékelni, ha nem lesz :D Bár már afelől is kétségeim vannak, hogy jó lesz-e az nekem. Én komolyan kérném még, ha lehetne. Mazochista nem, de bizonytalan néha vagyok.
Oké, be vagyok szarva attól, hogy nem fogom tudni majd úgy csinálni ezt az életmódváltást, ahogy kéne. Ilyenkor mindig lelkes vagyok meg kitartó 1-2 hétig, aztán összeomlik minden és visszaesek, mert nem bírom csoki nélkül. A csoki tehet mindenről! :D (Eszek is pár kockával, haha...) Szóval szeretném ügyesen, okosan csinálni, hogy az a testemnek is jó legyen, ne csak az ízlelőbimbóimnak és bár eddig sem voltam egy mekdonálc fan vagy ilyen szemetek pártolója, de azért bőven van mit javítani a táplálkozásomon. Talán szakemberhez kéne fordulnom, hogy meggyőzzön. Valaki, valakit tud ajánlani, lehetőleg Szegeden vagy Baján..?

Ennyi a mai napi panaszkodás, tanulság levonva így a végére :)
Amúgy rendben vagyok, kezdek lelkileg is kiegyensúlyozódni, volt egy kisebb hullámvölgy, de igyekszem legalább minimálisan átvenni az irányítást az érzelmeim meg az indulataim felett, néha nem árt. Persze a pozitív érzelmek kapnak teret, nekik megengedem :)
Kisütött a nap, megyek is sétálni egy nagyot, aztán kiülök valahova olvasni, mert megint hoztam ki pár könyvet a könyvtárból, amik csak rám várnak.

Üdvözletem az olvasóknak, hamarosan jelentkezem! ;)

Nati

Sziasztok kedves érdeklődők,

az utóbbi időben nem koptattam túl sok alkalommal a billentyűzetet (persze csak blogolás szempontjából nem...), de most összefoglalom az elmúlt idő lényeges pontjait:

Kontroll: a fehérvérsejt nagyjából stagnált, tehát megkezdtem az utolsó hónapomat a feronnal. Utolsó hónap :) Édes érzés ezt kimondani. Végignyomtam vele egy évet és már a finisben vagyok. Sok olyan nap, hét volt, amikor azt éreztem, hogy elég, ez egy teljesen más minőségű élet, mint ami előtte volt és nem épp kényelmes. De visszatekintve gratulálok magamnak, hogy nem adtam fel és amikor már a nulla alatt voltak kettővel az értékeim, akkor sem abban bíztam, hogy na akkor majd hátha elveszik a feront, hanem pont az ellenkezője, inkább ráagykontrolloztam meg pozitív gondolkodást nyomattam, hogy javuljanak az eredmények.
Tényleg már csak pár nap van vissza. Megcsináltam :)

Vizsgálat: tegnap hívott Anyum, hogy megvan a PET CT időpontja, április 29.-én kell mennem Budapestre, hogy megcsinálják. Abszolút nem vagyok oda ezekért a sugárzásos vizsgálatokért, de persze tisztában vagyok vele, hogy nagyon fontos, hogy meglegyen az eredmény. Ígyis eléggé rá vagyok parázva erre az agydaganat témára, már annyi helyen hallottam, hogy elkezdtem kicsit félni tőle. Nem intenzívem, tehát nem arról szólnak a mindennapjaim, hogy ülök a sarokban és tördelem az ujjaim, hogy jaj mi lesz, hogy ha kialakul, csak néha eszembe jut, majd követi a gondolat, hogy köszönöm, de nem, ebből a buliból kimaradok. Őszintén azt gondolom, nem adok rá esélyt, hogy megjelenjen. Persze a feron után megint majd jön egy új "újrakezdés" az életmódomban, hogy ezt továbbra is fennálljon.

Hangulat-állapot: múlt héten véget ért a majd' egyéves terápiám. Dórával szépen összefoglaltuk és lezártuk ezt a hosszú és annál tartalmasabb folyamatot. Ez volt az első olyan hetem, hogy nem kellett készülnöm a találkozásunkra, mert nem volt. Immár a saját lábamra kellett állnom, megtanulni egyedül foglalkozni azzal, ami ott dolgozik, belül. De vajon meg is tanultam?
Figyelnem kell arra, hogy megéljem, majd kifelé is kommunikáljam az érzéseimet. Mivel fokozottan hajlamos vagyok arra, hogy magamba fojtsam és eltitkoljam a bennem zajló eseményeket, ezért tudatosan kell róluk beszélnem, megnyílnom. Szerencsére egy év alatt hozzászokott az agyam, hogy kinyitok egy ajtót magamban valahol és kiengedem azt, ami mögötte van. Ahogy elkezdtem ezt tudatosan csinálni , megfigyeltem magamon, hogy sokszor kezdek úgy mondatokat, hogy "Úgy érzem...", "Azt éreztem..." és "Azt gondolom, hogy...", ami teljesen jó, mert ezek tiszta énközlések, őszinték, belülről. Szükségem van arra, hogy kimondjam ami bánt vagy ami éppen örömet okoz. Megtanultam kifelé is kommunikálni és ez nagy dolog számomra, örülök neki.
Emellett és ezzel párhuzamban észrevettem, hogy egyre fontosabbnak tartom azt, hogy a kapcsolataimban (családi, párkapcsolati, baráti) igenis meg tudjuk beszélni a konfliktusokat. Feltárni az okokat, elfogadni, hogy van és megpróbálni változtatni. Konstruktívan, előretekintve. Nem belegabalyodni, elveszni bennük és elveszíteni a reményt is arra, hogy van megoldás.

A változások látszólag észrevétlenül csordogáltak az életembe, de ez ebben a formában nem igaz. Tudatos munka eredményei, amik nem mentek volna a terápia nélkül. A betegség nélkül most nem lennék az, aki vagyok. És ennek a valakinek lenni JÓ.

Hamarosan aktuális lesz a munkavállalás téma is, arról is beszámolok, amint haladás mutatható fel. A háttérben már futnak az események, de még nem szeretnék elkiabálni semmit, ameddig nem biztos.

Ezek a hetek már úgy mennek, hogy alig-alig gondolok az egy évvel ezelőtti eseményekre. Visszatekintek néha az út elejére, ahonnan indultam és könnybe lábad a szemem, ha látom magam kívülről, milyen is voltam akkor, hogyan is léteztem. A harc azonban nem ért véget, mert ha egyszer felvettem a kardot, akkor bár békés módszerekkel, de használni is fogom. Igyekszem megvédeni magam a kárt okozó tényezőktől. Mondjuk ez koránt sem egyszerű, mivel nem tudhatom mindig előre, hogy bizonyos szituációkból, eseményekből hogyan fogok kijönni, vesztesen vagy győztesen, de már képes vagyok arra, hogy több oldalról tekintsem meg magam és ne csak mindig vagy a szívem vagy az eszem vezéreljen.

Habár nagyon sok minden történt és komoly változások történtek bennem, a "küldetésemnek" még mindig csak néhány százalékát teljesítettem, úgyhogy nincs pihenés, hátradőlés, a komoly feladatok még csak ezután jönnek, jobb ezt idejében tudatosítani.

Mi jut eszembe arról a szóról, hogy 'melanoma'? - megmozdul valami bennem, egy keserű érzés, egy tompa lökés a lelkemben. Egy mély sóhaj, néhány vágás a testemen, "mintha kitéptek volna belőlem egy darabot" és tényleg ez így is történt fizikailag, meg lelkileg is. Egy pontja az életemnek, ahol minden megváltozott és új lapot osztott a sors. Rá volt írva, hogy más lesz, nagyon más meg olyan energiákat kell mozgósítanom, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, ami nem lesz egy könnyű mese, de vagy belevágok és hagyom, hogy belém vágjanak, vagy mindegy is, hogy mit hagyok, meg mit nem, mert onnantól az erőm fog elhagyni én meg előbb-utóbb a testem. A megfáradt, eltorzult, már csak félig létezőt. De inkább harcos módjára beültem a szép rózsákkal feldíszített tankomba és elindultam szembe a démonokkal, szembe az árral, szembe saját sorsommal. S most itt vagyok, a tankom párszor kiürült majd újra tele lett, ahogy csökkent az erőm majd újra visszatért. A démonok összetöpörödtek, a rózsák elhervadtak, hogy valami új kerüljön a helyükre, valami amiben még több az élet. Talán egy saját kert, hogy ne kelljen letépni őket, hanem csak gyönyörködni a létezésükben.

Az életnek illata van. Amit hátulról fúj a szél, az a terjengő szarszag pedig csak arra jó, hogy figyelmeztessen, hogy ha nem a jó irányba nézel, bármikor beleléphetsz egy nagy adagba.

Úgyhogy most valahogy így... :) Dátum szerint pontosan mához egy hétre fogom beadni az utolsó feront. Aztán azt hiszem megünneplem, hogy vége :) DE NAGYON!!!!!!!!!! :D :D :D


Nati

Különleges új eljárás a bőrdaganatok vizsgálatára

Kíméletesen vizsgálhatók a bőrdaganatok egy új optikai technológiával, amelyet az amerikai Rochesteri Egyetem optikai mérnök-kutatója, Jannick Rolland fejlesztett ki. Az új képalkotó eljárás nemcsak a bőrelváltozások felderítését segítheti, hanem annak megítélését is, hogy jóindulatú elváltozásról vagy bőrrákról van-e szó - mindezt anélkül, hogy a gyanús képletet sebészileg el kellene távolítani.

A kutató az American Association for the Advancement of Science ezévi, Washingtonban megrendezett találkozóján mutatta be találmányát.

Jelenleg ha a bőrgyógyász gyanúsnak talál egy anyajegyet, azt általában kivágják, és laboratóriumban vizsgálják. A Jannick Rolland által kifejlesztett eljárás során azonban nincs szükség sebészkésre: egy körülbelül harminc centiméter hosszú hengert helyeznek a bőrfelszínre, és néhány másodperc alatt tiszta, nagyfelbontású, háromdimenziós felvétel készíthető a bőrfelszín alatti struktúrákról, ennek segítségével pedig az elváltozást már az orvosi rendelőben diagnosztizálni lehetne.

Az eszköz "lelke" egy speciális lencse, amely egy vízcseppet tartalmaz a hagyományos lencsékben használt üveg helyett. Ha a környezetében lévő elektromos mező változik, a vízcsepp megváltoztatja az alakját és ezáltal a lencse fókuszpontját. Ez lehetővé teszi, hogy az eszközzel több ezer, a bőrfelszín különböző rétegeiben fókuszált felvételt lehessen készíteni. A rétegfelvételeket kombinálva pontos kép alkotható a bőrfelszín alatti egy milliméter vastagságú réteg valamennyi szövetéről.

Az optikai koherenciatomográfia néven ismert eljáráshoz infravörös fényt használnak, amely az ultrahangfelvételek milliméteres felbontásánál jóval részletesebb, mikrométer léptékű felbontást tesz lehetővé.

A készüléket sikeresen használták kísérleti személyek bőrén. A következő lépés, hogy klinikai vizsgálatokban teszteljék, mennyire hatékonyan lehet a készülékkel megkülönböztetni a különböző típusú bőrdaganatokat.

Kontroll, klub, miegymás

Üdv minden erre járónak!

Kezdem a kontrollal, ami már kb. 2 hete volt, ha nem több.

Javult a fehérvérsejtszámom, úgyhogy vigyorogtam, mint a tejbetök, ezek szerint működik az agykontrollos fvs szaporítás, szuper! :)
Megbeszéltük a doktornővel, hogy következő alkalommal, ha megyek, akkor megkapom a beutalókat a vizsgálatokra. Ennek már nem örültem annyira, de próbálok arra koncentrálni, hogy mindez arra lesz jó, hogy kiderüljön: minden rendben. Illetve az már világos, csak jobb azt megerősíteni. Úgyhogy márciusban járkálni fogok mindenféle CT-kre meg ultrahangokra. A koponya CT a legrosszabb, attól múltkor 2 hétig szarul éreztem magam. Oké, benne volt rendesen a tudatomban, hogy sugárzó anyag stb, de komolyan rosszul éreztem magam utána. Nem barátságos az a testnek, hogy egy ilyen egyébként veszélyes anyagot pumpálnak bele, aztán meg erőlködhet, hogy kitakarítsa magából... Szerintem megint tejbekölest fogok tejbekölessel enni, mert az állítólag segít ezeket a méreganyagokat kitakarítani. Pfejj. A másik meg, hogy utoljára is totál bepánikoltam abban a gépezetben, majdnem le kellett állítanom az egész procedúrát, annyira rosszul éreztem magam. Már azzal is jobb lenne, ha ez nem jönne elő.
A többitől egyébként nem parázok, nem mintha a csontscintigráfia kellemesebb lenne. De abbahagytam a nyafogást, odamegyek, megcsinálom, túlleszek rajta és egy időre elfelejtem az összes ilyen vizsgálatot, legalább is ez a terv.

Úgyhogy a feron megy tovább, március végéig, ami lassan közeleg.

Aztán ugye tegnap volt az első melanoma klubtalálkozó. Vidáman telt az egész, mindenki bemutatkozott és elmesélte a történetét, majd beszéltünk arról, hogy hogyan milyen formában kéne csinálni az egész klubot, hogy lesznek vendégelőadók, akik orvosok többnyire, de akár pszichiáterre is lehetőség lesz vagy bárkire, akire kíváncsiak vagyunk mindannyian. Terjeszkedni is fogunk a tervek szerint, hogy minél több embert be tudjunk vonni és minél többen tudjanak arról, hogy létezünk, működünk. Az egésznek van egy nagyon fontos feladata is, mégpedig az, hogy olyan emberekhez is eljussanak az információink, akik egyelőre nem érintettek. Kvázi, hogy felhívjuk azoknak az embereknek is a figyelmét a veszélyekre és a következményekre, akik talán azt sem tudják, mi is az a melanoma. A megelőzés fontossága, ugyebár... Nem lehet elégszer hangsúlyozni.
Nem tudom, hogy működni fog-e olyan formában, mint amit a doktor úr felvázolt, de szerintem ha rátennénk a célt és hinnénk abban, hogy ez valóban segít (ha csak egy embernek, akkor egynek, nem számít), akkor lesz elég idő, erő és motiváció ahhoz, hogy apránként megvalósuljanak a terveink. Érdemes lenne, de ehhez tényleg összefogás szükségeltetik és nem tudom, hogy az egyének mennyire gondolkodnak komolyan ebben a témában. Rajtam nem fog múlni, azt gondolom, amiben tudok segítek, amit meg tudok tenni, azt megfogom.
Úgyhogy összességében jól sikerült, voltunk 12-en, ami kezdésnek nem rossz. Anikó sorstársam is eljött, aminek külön örültem, mindig jó vele találkozni, most is sokat nevettünk :) Főleg a saját kínunkon :D Azon nagyon tudunk.

Abban egyeztünk meg, hogy következő alkalommal, amikor Oláh Judit tanárnő is el tud majd jönni, akkor feltehetjük azokat a kérdéseket, amik érdekelnek minket, aztán foglalkozunk azzal, hogy mit szeretnénk a jövőben. Nekem is van jópár kérdésem, amire mindenképp szeretném majd választ kapni, mert fontosnak tartom őket. Pl. foglalkoztat ez a tetoválás-kérdés, mert nekem voltak gondok belőle, hogy a nyirokcsomókban találtak pigmenteket a csuklómon lévő tetoválásból. Meg aztán a másik fontos a terhesség. Mikor, milyen "előkészületekkel", óvintézkedésekkel? Mert ugyebár a másállapot fokozza a pigmentsejtek szaporodását és ebben az időben nagyobb az esély egy újabb melanoma kialakulására. Ezek mellett akad még néhány kérdés a feronnal kapcsolatban is és az az utáni életre vonatkozóan.

A "miegymás" témakörébe már csak néhány apróság tartozik, mégpedig a jelenlegi életmódomról. Ahogy kicsit jobb idő lett, azonnal nekiláttam a kocogásnak, úgyhogy büszkén mondhatom, hogy a múlt hetet végigkocogtam, ami azt jelenti, hogy minden nap szántam minimum egy órát arra, hogy mentem és mentem. Minden nap egy kicsit messzebb. Persze nem exponenciális a fejlődés, egyik nap könnyebb, a másik nap nehezebb. Igaz, hétvégére sikerült olyan izomlázat szereznem (köszi Rubint Réka), hogy két napig alig bírtam mozdulni is... Úgyhogy a szombat vasárnapot kihagytam, mivel a gyaloglás is olyan fájdalmakkal járt, amit nem kívánok senkinek. Úgy közlekedtem, mint aki besz@rt. Kínomban nevettem lefelé a lépcsőn! :)
Tegnap megint zsírégető tornát csináltam, mert semmi kedvem nem volt kimenni a hidegbe. Azért tüdőgyulladást nem szeretnék kapni, akkor inkább megvárom, hogy pár fokot melegedjen az idő, aztán uzsgyi! Ma -ha minden igaz- megint kocogni fogok, habár nincs túl nagy kánikula, de majd beöltözök.
A táplálkozásom is változott valamelyest, főleg az adagokat méretét illetően. Mivel az elmúlt hónapban rám mászott egy-két kiló (vagy inkább centi), úgy döntöttem, abbahagyom a folyamatos nassolást, amit azért engedélyeztem magamnak eddig, mert "úgysem látszik meg a feron miatt". Hát, tévedtem. Ott volt mindennek a teteje, amikor az új skinny farmerom szétszakadt rajtam. Nem megrepedt az anyag, hanem egy az egyben szétszakadt a combomon... Azt hiszem ez elegendő jelzés volt arra, hogy ideje máshogy tekinteni a testemre és vigyázni a vonalaimra, különben nem lesz ruhám, amit felhúzzak. Úgyhogy most a többször keveset elvén alapuló táplálkozást követem. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig jól csinálom, igazából annyit tettem, hogy vettem egy kisebbfajta műanyag edénykét, amibe kb. fele mennyiségű kaja fér bele, mintha egy nagy tányérra szedném, és abból eszek. Megpróbálok türelmes lenni és ha úgy is érzem, hogy még nagyon éhes vagyok, akkor vagy iszok vagy további türelemre intem magam, hiszen kb. 20 perc kell, mire érezzük egyáltalán, hogy kaja került a gyomrunkba. Általában nem könnyű, főleg az utóbbi két napban, mert iszonyúan kívánom az édességeket, főleg a csokoládét. Igyekszem csillapítani mazsolával, gyümölccsel vagy müzlivel, de néha megeszek egy-egy kockával, csak hogy ne érezzem azt, hogy szenvedek. A szénhidrátokat mérsékeltem, ami azt jelenti, hogy az eddig mindennapos tészta helyett inkább főzeléket, párolt zöldséget vagy valami rakott dolgot készítek. Minden reggel egy viszonylag nagy adag teljes kiőrlésű müzlivel indítok tejjel, azon nem spórolok, különben tényleg fél óra múlva már csokit ennék. Azzal egy ideig tele a pocakom, aztán igyekszem odafigyelni mind a kaják összetételére, mind az arányokra. Hát, nem könnyű! De próbálok türelmes lenni és nem feladni az első hetekben. Amúgy ma van egy hete egészen pontosan, hogy elkezdtem. Némi, minimális változást tapasztalok, de nem túl szembetűnőek. Mindegy, jól érzem magam, csak a puffadással van némi gondom. Arról a vörös- és fokhagyma tehet, de nagyon szeretem és nem mellesleg az egyik legjobb rákellenes növény, úgyhogy nem fogom kihagyni. A kurkumát is bevezettem az étrendembe, amihez passzol, teszek. Akit érdekel mi az és mire jó, keressen rá a neten. Rákellenes ez is, szintúgy. Mellette zöld tea, zöldségek, gyümölcsök.
Ma pangasisus halat pároltam gombával, kefirrel leöntve, meg csináltam hozzá sóskafőzeléket. Jó fokhagymásan. Ehetőbb lett, mint számítottam rá. Persze nem egy rántott sajt, de első az egészség. Remélem, hogy tényleg van pozitív hatása és nem feleslegesen nyomatom ezeket az elég speckó kajákat.

Könyveket továbbra is olvasok, csak most kevésbé spirituális témákban, abból egy rövidebb időre elég lett. Kell szünet, hogy fel tudjam dolgozni és hasznosítani az életemben, már amit hasznosnak vélek egyáltalán.

Dórához már nem járok sokáig, hamarosan vége a terápiának. Vannak félelmeim ezzel kapcsolatban, ahogy már említettem is, de gondolom ez is alakulni fog és egy szép napon egyszer csak majd elhiszem, hogy képes vagyok a saját lábamra állni és magamtól is tudni, mi a jó nekem.

Mára hirtelen ennyi, mert nem sokára elindulok kocogni, ha nem beszélem le magam és döntök a torna mellett. Igazából szinte mindegy, csak csináljak valamit.

Köszönöm, hogy benéztetek!

Szép napokat, közeledik a tavasz, habár még hideg van, de a napocska egyre gyakrabban kisüt! :)


Üdv.: Nati

Sziasztok,

ma délután lesz az első melanoma klub!
Természetesen ott leszek és felteszek néhány kérdést, ami érdekel.
Az azokra kapott válaszról majd szeretnék írni, meg úgy általában az egészről, biztosan érdekes lesz meg hasznos.

Az utolsó kontrollról sem írtam még, maradjunk annyiban, hogy akkor arról is lesz szó a következő bejegyzésben, ami szerintem még frissen, ma este meg fog születni.

Szép napot!

Vannak még kemény éjszakák.

Sziasztok!

Rövid helyzetjelentés érkezik!

Az éjszaka kő kemény volt... Hetek óta nem volt semmi olyan említésre méltó szituáció, de az éjjel azt hittem orvos lesz a vége. Beadtam 8 körül a feront, pár óra múlva már éreztem, hogy fáj a fejem. 10-11 körül már gyengültem, kezdtek fájni a tagjaim. Nem nagyon tudtam mire vélni ezt a heves reakciót, de reménykedtem benne, hogy a továbbiakban ez nem fokozódik - hát tévedtem.
Fél 12 környékén már remegtem (nem mértem, de hogy lázam volt, az tuti), olyan gyenge voltam, mint a lepkefing és felöltözve, 2 takaróban is majd' szétfagytam... Néztem is ki opálos tekintettel a takarók alól, orrig bebugyolálva, hogy most mi lesz?! Már a láz,- és fájdalomcsillapítón is elgondolkodtam, pedig az nálam nagyon a világ vége, csak akkor veszek be, ha minden tűréshatáromnak vége. Nem tudom mennyi időbe telt bele, amíg elaludtam, de nem lehetett 2 perc.
Vannak még meglepetések! Reggel felébredtem, de mivel a fejem még nagyon fájt és erőm sem volt sok, hát visszafeküdtem. Mivel addig aludhattam, amíg igényem volt rá, 11 körül újra magamhoz tértem, de 3 másodpercig sem bírtam nyitva tartani a szemem. Na, mondom, most mi lesz? Átalszom a napot? Összeszedtem magam és inkább felkeltem. Ennek sok eredménye lett: ahogy két lábra álltam, elkezdtem szédülni meg úgy zúgott a fejem, hogy nem értettem, amit Anyum mondott! :D Vicces volt... Gyorsan nekiláttam egy bundás kenyérnek, hogy legyen valamennyi energiám. Pár perc alatt átment rajtam ez az ájulós állapot, majd kezdtem ember formát felvenni. Így indult a "reggel".

Egész nap ilyen csökkent üzemmódban létezem, de nem baj, legalább érzem, hogy hat a cucc! Annak nagyon tudok örülni!

Anikó sorstársam pénteken feküdt be feronra és már otthon is van. Őt első körben nem viselte meg annyira, mint anno engem, ez jó hír! Remélem a továbbiakban is ezt a tendenciát mutatja majd és az ilyen meglepetések elkerülik :) Örülök, hogy láttam, a karja is gyönyörűen gyógyul, rendben van/lesz minden! :)

Én pénteken megyek vérvételre, aztán jövő héten kontroll. Szép lassan megfeledkeztem a fehérvérsejtjeim meg a neutrofil granulocitáim turbózásáról, de újra visszatérek, hogy kevesebb okom legyen izgulni jövő szerdán.

Egyelőre ennyi! A paráimat igyekszem csökkenteni, mert megint előjöttek.

Puszi mindenkinek, aki erre járt!

Nati

Sziasztok,

jelentkezem egy rövid bejegyzés erejéig.

Rendben vagyok, megy a feron, gyengít néha a napjaimon, de nem érdekel, tűröm, ebben már elértem a posztgraduális szintet. :)

Azért írok, mert már körvonalazódik egy nagyobb és fontosabb bejegyzés témája, amit az ihlet (folyamatban van), hogy egy éve történt az egész rémálom. Egy éve ilyenkor már eléggé összeomlott körülöttem minden, ami kicsit is bátortalan lábakon állt. Megfordult velem a világ. A rossz eredmények, a kórház, az újabb rossz eredmények, az újabb kórház, egy hónapon belül 2 műtét, a tehetetlenség, a lábadozási szakasz, a kilátástalanság, a remény, a remény, a remény...

Egyre ritkábban jut eszembe. De ma, hogy megint voltam futni és megint elfutottam a kórház előtt, ahol tavaly ilyenkor feküdtem... Kicsit visszatértek az emlékek. Legszívesebben felmennék és megölelnék mindenkit, aki ott fekszik hasonló problémával (vannak ám fent mellplasztikások meg zsírleszívásra várók is) és elmondanám nekik, hogy van remény, bízzanak magukban és amin szükséges változtassanak! Nem szabad feladni.

Tehát lassan érik egy bejegyzés, egy állomásról. Mert itt van, érzem, hogy egyre távolodom, már nem ragaszkodom annyira az emlékekhez, már nem kínoznak minden nap, már nem szomorít el annyira. Kezdem átértékelni magamban. És ez jó érzés! Örülök, hogy itt van. :)

Ma csak ennyi, már kezd hatni a feron, de csak mert futottam és elfárasztottam a testem. Nem gond, legalább érzem.

Üdvözlök minden kedves errejárót!

Nati